Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)
1898-04-13 / 30. szám
a is ráoltott, hogy a kis területen sok fajt tanulmányozhasson. Mert a faj tulajdonságait éppen olyan tökéletesen lehet tanulmányozni egy ágon, mint egy önálló gyümölcsfán. Ezt a sokféle gyümölcsfajt nagyobbára külföldről szerezte be, mégpedig a leghitelesebb forrásokból. így kötött aztán ismerettséget korának legnagyobb gyümölcsészeivel, a német gyümölcsészet nagy apostolaival : Oberdick szuperintendenssel, és Lucas Edével, meg a franczia Andre Leroyval és Thomas-val, kik őt barátságukkal tisztelték meg. A németeknek legtekintélyesebb folyóirata a Pomologische Monatshefte közölte az Ő arczképét és életrajzát, elhalmozva magasztalásával a magyar szaktársat. Az is jellemző, hogy a német folyóirat mi után jutott hozzá az arczképhez és az életrajzi adatokhoz ? Oberdicknek ugyanis feltűnt a magyar ember nagy képzettsége és rajongó szeretete a gyümölcsészet iránt, azért azt írta neki, hogy nagyon szeretné leírni az arczképét és életrajzi adatait. Bereczki elküldötte arczképét egy levél kíséretében, Oberdick pedig átadta Lucasnak, hogy a „Verdinstvolle Pomologen“ czímű rovatba közölje. Mennyi szerénység ebben a levélben! Egy nagy ember aki nemcsak itthon, hanem még a külföldön is el akarja rejteni az értékét, az érdemeit. Pedig itthon egészen fölösleges, mert Magyarországon a tehetséget és az érdemet nem nagyon szokták észrevenni. Erre egy igen jó példát mondhatok épen Bereczki életéből. Egyik magyar gyümölcstenyésztőnknek feltűntek az ő nagy szakképzettségéről tanúskodó czikkei a Pomologische Monatshefte-ben s azért tudakozódott a folyóirat szerkesztőjénél, hogy ki legyen és hol lakik az a magyar nevű ember, aki Bereczki név alatt ír a lapjában ? Lucas felvilágosítása után az illető Bereczkihez fordult, elbeszélve a felfedezés históriáját. Ekkor írta Bereczki ennek az embernek: „Nem csodálom, hogy ilyen kerülő után jutunk ismeretségbe, mert _________________• ————— a magyar csak akkor hajlandó észrevenni a honfitársát, ha már a külföld is észrevette.“ Nagy érdemeket’szerzett a magyar eredetű gyümölcsfajok összegyűjtése körül is. Ő tanulmányozta és ő írta le a Nemes-sóvári, Pázmán, Daru, Beregi sóvári almákat és még egy egész seregét a magyar föld szülte nemes alma, körte, szilva és cseresnye-meggy fajoknak. Magvetéssel is szaporította a hazai gyümölcsfajokat, nevezetesen ő nevelte magról a Pétery Károly almát és a felséges Dániel szilvát. A külföld csak általa tud magyar gyümölcsfajokról, magyar gyümölcsészetről. És még ezzel sem érte be ez a fáradhatatlan ember, hanem látva nemzetünknek a gyümölcsészet irodalmában való elmaradottságát, elhatározta, hogy magyar szakmunkákkal gazdagítja irodalmunkat. Tollat fogott és megírta a „Gyümölcsészeti vázlatok“ czímű vastag, négy kötetes munkáját, melyhez fogható lelkiismeretes szakkönyv talán még a külföldön sincsen. Ebben van leirva az a számtalan magyar gyümölcsfaj is, melyeket ő kutatott föl a haza minden zugában. Örök becsű munka ez, melyet méltán nevezett boldogult Tors Kálmán a gyümöl csészét szentirásának s melynél értékesebb emléket nem állíthatott volna a nagy ember magának. Hisz mindenki csak azzal és az által lesz nagygyá, a mi benne igazán nagy. Bereczki nagysága pedig ebben a könyvben tündököl teljes fényében. Elvitte ő a kész munkája kéziratát a földmivelési ministeriumba; tiszteletdíjat nem kívánt érte, csupán azt kérte, hogy államköltségen adják ki. És mit gondolnak önök, volt ebben az apaállatos minisztériumban legalább annyi magyar királyi ész, hogy ennek a munkának a nagy horderéjét felismerjék? Szégyen kimondani, nem volt, de hisz hogy is lett volna, hiszen egy Bánffy Dezsőnél nem sokkal szélesebb látkörű halandó volt a földmivelési miniszter, a körhajas Szapáry Gyula. Bereczki hát kiadta a nevelőségből megtiszteltetés ellen. A kis menyecske felhasználva a zavart, kiosont, más csendesebb helyet keresett magának. — Húzd rá more, kiált a halavany képű fiú. — Én kontrás vagyok, az öcsém prím trombitát fú. — Halljunk egy „hapták“-ot! — No öcsém, vedd elé, hátha megkeressük az úti költséget. Lassan előkerül a tokjából a trombita, belefú tele tüdővel a barna zenész, orczája kidomborodik, szemei kidagadnak, amint rázendíti .Házunk előtt mennek el a huszárok, Édesanyám én is közéjök állok.“ S megrendül hozzá a kiséret is, harsány, fülsiketítő hangon. A szemekben felvillan a tűz, örömben ég, a sápadt arcz kipirul, szűk lesz a „kifli“, dagasztja az öröm, a büszkeség, pedig mindannyian bakák, narancsszinhajtókás, sárga pitykés hires Bayer bakák. De oly jól esik magukat visszagondolni a legénykorba, midőn sorozásra mentem s ezt a dalt dalolták biztatónak aggódó, siró édes anyámnak. — Most jó kedvük van, mondja a káplár hozzám fordulva, de meglássa kérem, hogy össze fognak esni holnap, az első mars után s az egész 13 nap alatt szavuk is alig lesz, összekuporgatott pénzen a nagy munkáját. Az első kötet első kiadása, mint ő mondá, szöszön-boron elkelt, de a magyar közönség az első kötetből megismerte őt és pártolásával lehetővé tette a következő kötetek megjelenését. Sőt megérte azt az örömet is, hogy az első kötetből második kiadást is rendezzen sajtó alá. A 15 esztendei nevelősködés leteltével Bereczki kezébe vette a vándorbotot, hogy búcsút mondjon kedves tanítványainak és a családnak, mely neki otthont és menedéket adott. De a nemes lelkű Sármezei Antal, a ki időközben barátja lett a nevelőjének, kivette a vándorbotot a kezéből. „Maradj csak itt közöttünk és folytasd, a mit hazánk javára itt elkezdettél“, így szólott Bereczkihez. Az egész család kérésére végre meghajlott a büszke ember; maradott és halálig ott folytatta a mit ott kezdett. Legyen áldott azért a Sármezey Antal családja, hogy a bujdosónak menedéket, otthont adott. Mert a siker csak félig a Bereczkié. Rész illeti abból azt a nemes szivű embert is, a ki lehetővé tette, hogy barátja nagyot alkothasson. Élete utolsó éveit a Tisza kormány aljassága megkeserítette. Mindnyájan átéltük azt a korszakot, melyet e kiaszott lelkű emberről neveztek el s melyben korrumpálni kellett a nemzetet, egy nyomoru grófi koronáért. Mindnyájan tudjuk, mennyi erőszak és mennyi üldözés fűződik a Tisza-féle választásokhoz s ezektől nem menekülhetet senki, ha csak elérhette e gonosz lelkű ember keze. úgy Sármezey, mint Bereczki erős ellenzékiek voltak s mert Sármezey ,kincstári földeket bérelt, éreztették is velük hatalmukat. Mikor a mezőkovácsházi kincstári birtokok eladására került a sor, Sármezeytől nem olyan vételárt követeltek, mint a kormánypárti bérlőktől, de olyan mesés összeget, hogy azt józan emberi számítással meg nem adhatta, ha csak a családját tönkre tenni nem akarta. Készültek hát elhagyni Kovácsházát s természetesen a gyümölcstelepet is, ember. De hát ezekkel a parasztokkal úgy kell beszélni, nem értik a szép szót. — Csak meg kellene próbálni. — Próbáltam már, kinevettek, nem volt semmi fegyelem köztük. Szigorúság kell ezeknek, mégpedig nagy. Ettől kezdve együtt társalogtunk. Egyik állomás a másik után jött. A kedv folytonosan növekedett. A harmadik állomásnál már dévajságban csapott, megindult a dal, a tréfa, mindegyik méltó a bakauniformishoz. Feledve volt a családi tűzhely, a szülei hajlék, az ölelő karok, a fájó bucsucsók nyomait letörölték a szilaj jókedv kifakadása. Ilyen hamar felejt az ember!! Egyik állomáson csinos barna menyecske szállott fel. Közénk került. Most már teljesebb volt az öröm. Közrefogták, csintalankodtak vele, ölelgették, hiába szabadkozott, hiába igyekezett szabadulni az ölelő karokból a másikba szaladt, közbe-közbe czuppanós csókok is csattantak, mire rendesen felelt a visszhang, a kis menyecske gyors tenyere. A vonat megállott. Füstös, barna fiúk jöttek hónuk alatt hozták szerszámaikat. — Örömrivalgás fogadta őket. Vállaikra emelték, hiába tiltakoztak rugdalózó lábakkal a — Magam is azt hiszem. Hadd mulassanak, hadd higyjék, hogy övék a világ, jól van ez így, bánatukat fojtják ők az erőltetett vigságba. A nóta folyt tovább. Egyik a másik után Szegény czigányokról csak úgy csurgott az izzadtság. Nem lehetett nekik abbahagyni, most kerekedett kedve két fürge bakának, ropogós-kopogós csárdás tánczoláshoz. Fújták tovább. Az alkonyodó nap vérpiros sugarait odalövelve az ablakra, biztatva a dévai legényeket. . . . Leszállt a nap, mire megérkeztünk állomáshelyünkre. Fáradtan keveredtünk le a kemény „strázsák“-ra. Csend volt, mélységes csönd. Szivaromból lomha füst karikákat fújva átgondoltam a napi eseményeket s felmerült lelkemben a holnapi nap minden izgalmaival, fáradalmaival. Az álom nehezedett szempilláimra, a szivar kiesett kezemből, felrezzentem rá s úgy tetszett, mintha halk, elfojtott zokogást hallanék közelemben. A káplárnak igaza volt. Még el se jött a másnap, már is oda a kedv. S akinek legjobb kedve volt, az a halvány képű fiú, az est beálltával már siratja keserves helyzetét. — Csak czibil a „Reverzista!“ SZABADSÁG 1898. április 16.