Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)

1898-04-13 / 30. szám

a is ráoltott, hogy a kis területen sok fajt ta­nulmányozhasson. Mert a faj tulajdonságait éppen olyan tökéletesen lehet tanulmányozni egy ágon, mint egy önálló gyümölcsfán. Ezt a sokféle gyümölcsfajt nagyobbára külföldről szerezte be, még­pedig a leghite­lesebb forrásokból. így kötött aztán isme­­rettséget korának legnagyobb gyümölcsé­­szeivel, a német gyümölcsészet nagy aposto­laival : Oberdick szuperintendenssel, és Lucas Edével, meg a franczia Andre Leroyval és Thomas-val, kik őt barátságukkal tisztelték meg. A németeknek legtekintélyesebb folyóirata a Pomologische Monatshefte közölte az Ő arczképét és életrajzát, elhalmozva magasz­­talásával a magyar szaktársat. Az is jellemző, hogy a német folyóirat mi után jutott hozzá az arczképhez és az életrajzi adatokhoz ? Oberdicknek ugyanis feltűnt a magyar em­ber nagy képzettsége és rajongó szeretete a gyümölcsészet iránt, azért azt írta neki, hogy nagyon szeretné leírni az arczképét és életrajzi adatait. Bereczki elküldötte arcz­képét egy levél kíséretében, Oberdick pedig átadta Lucasnak, hogy a „Verdinstvolle Pomologen“ czímű rovatba közölje. Mennyi szerénység ebben a levélben! Egy nagy em­ber a­ki nemcsak itthon, hanem még a kül­földön is el akarja rejteni az értékét, az érdemeit. Pedig itthon egészen fölösleges, mert Magyarországon a tehetséget és az érdemet nem nagyon szokták észrevenni. Erre egy igen jó példát mondhatok épen Bereczki életéből. Egyik magyar gyümölcs­tenyésztőnknek feltűntek az ő nagy szakkép­zettségéről tanúskodó czikkei a Pomologische Monatshefte-ben s azért tudakozódott a folyó­irat szerkesztőjénél, hogy ki legyen és hol lakik az a magyar nevű ember, aki Bereczki név alatt ír a lapjában ? Lucas felvilágosítása után az illető Bereczkihez fordult, elbeszélve a felfedezés históriáját. Ekkor írta Bereczki ennek az embernek: „Nem csodálom, hogy ilyen kerülő után jutunk ismeretségbe, mert _________________• ————— a magyar csak akkor hajlandó észrevenni a honfitársát, ha már a külföld is észrevette.“ Nagy érdemeket’szerzett a magyar eredetű gyümölcsfajok összegyűjtése körül is. Ő tanulmányozta és ő írta le a Nemes-sóvári, Pázmán, Daru, Beregi sóvári almákat és még egy egész seregét a magyar föld szülte nemes alma, körte, szilva és cseresnye-meggy fajoknak. Magvetéssel is szaporította a hazai gyü­mölcsfajokat, nevezetesen ő nevelte magról a Pétery Károly almát és a felséges Dániel szilvát. A külföld csak általa tud magyar gyümölcsfajokról, magyar gyümölcsészetről. És még ezzel sem érte be ez a fáradha­tatlan ember, hanem látva nemzetünknek a gyümölcsészet irodalmában való elmaradott­ságát, elhatározta, hogy magyar szakmun­kákkal gazdagítja irodalmunkat. Tollat fo­gott és megírta a „Gyümölcsészeti vázlatok“ czímű vastag, négy kötetes munkáját, mely­hez fogható lelkiismeretes szakkönyv talán még a külföldön sincsen. Ebben van leirva az a számtalan magyar gyümölcsfaj is, melyeket ő kutatott föl a haza minden zu­gában. Örök becsű munka ez, melyet méltán nevezett boldogult Tors Kálmán a gyüm­öl csészét szentirásának s melynél értékesebb emléket nem állíthatott volna a nagy ember magának. Hisz mindenki csak azzal és az által lesz nagygyá, a mi benne igazán nagy. Bereczki nagysága pedig ebben a könyvben tündököl teljes fényében. Elvitte ő a kész munkája kéziratát a föld­­mivelési ministeriumba; tiszteletdíjat nem kívánt érte, csupán azt kérte, hogy állam­költségen adják ki. És mit gondolnak önök, volt ebben az apaállatos minisztériumban leg­alább annyi magyar királyi ész, hogy ennek a munkának a nagy hor­der­éjét felismerjék? Szégyen kimondani, nem volt, de hisz hogy is lett volna, hiszen egy Bánffy Dezsőnél nem sokkal szélesebb látkörű halandó volt a földmivelési miniszter, a körhajas Szapáry Gyula. Bereczki hát kiadta a nevelőségből megtiszteltetés ellen. A kis menyecske fel­használva a zavart, kiosont, más csendesebb helyet keresett magának. — Húzd rá more, kiált a halavany képű fiú. — Én kontrás vagyok, az öcsém prím trombitát fú. — Halljunk egy „hapták“-ot! — No öcsém, vedd elé, hátha megkeres­sük az úti költséget. Lassan előkerül a tokjából a trombita, belefú tele tüdővel a barna zenész, orczája kidomborodik, szemei kidagadnak, a­mint rázendíti­ .Házunk előtt mennek el a huszárok, Édes­anyám én is közéjök állok.“ S megrendül hozzá a kiséret is, harsány, fülsiketítő hangon. A szemekben felvillan a tűz, örömben ég, a sápadt arcz kipirul, szűk lesz a „kifli“, dagasztja az öröm, a büsz­keség, pedig mindannyian bakák, narancs­­szinhajtókás, sárga pitykés hires Bayer ba­kák. De oly jól esik magukat visszagondolni a legénykorba, midőn sorozásra mentem s ezt a dalt dalolták biztatónak aggódó, siró édes anyámnak. — Most jó kedvük van, mondja a káplár hozzám fordulva, de meglássa kérem, hogy össze fognak esni holnap, az első mars után s az egész 13 nap alatt szavuk is alig lesz, összekuporgatott pénzen a nagy munkáját. Az első kötet első kiadása, mint ő mondá, szöszön-boron elkelt, de a magyar közönség az első kötetből megismerte őt és pártolásá­val lehetővé tette a következő kötetek meg­jelenését. Sőt megérte azt az örömet is, hogy az első kötetből második kiadást is rendezzen sajtó alá. A 15 esztendei nevelősködés leteltével Bereczki kezébe vette a vándorbotot, hogy búcsút mondjon kedves tanítványainak és a családnak, mely neki otthont és menedéket adott. De a nemes lelkű Sármezei Antal, a ki időközben barátja lett a nevelőjének, ki­vette a vándorbotot a kezéből. „Maradj csak itt közöttünk és folytasd, a mit hazánk ja­vára itt elkezdettél“, így szólott Bereczki­­hez. Az egész család kérésére végre meg­hajlott a büszke ember; maradott és halálig ott folytatta a mit ott kezdett. Legyen áldott azért a Sármezey Antal családja, hogy a bujdosónak menedéket, otthont adott. Mert a siker csak félig a Bereczkié. Rész illeti ab­ból azt a nemes szivű embert is, a ki lehe­tővé tette, hogy barátja nagyot alkothasson. Élete utolsó éveit a Tisza kormány al­jassága megkeserítette. Mindnyájan átéltük azt a korszakot, melyet e kiaszott lelkű em­berről neveztek el s melyben korrumpálni kellett a nemzetet, egy nyomoru grófi koro­náért. Mindnyájan tudjuk, mennyi erőszak és mennyi üldözés fűződik a Tisza-féle vá­lasztásokhoz s ezektől nem menekülhetet senki, ha csak elérhette e gonosz lelkű ember keze. úgy Sármezey, mint Bereczki erős el­lenzékiek voltak s mert Sármezey ,kincstári földeket bérelt, éreztették is velük hatalmu­kat. Mikor a mező­kovácsházi kincstári bir­tokok eladására került a sor, Sármezeytől nem olyan vételárt követeltek, mint a kor­mánypárti bérlőktől, de olyan mesés összeget, hogy azt józan emberi számítással meg nem adhatta, ha csak a családját tönkre tenni nem akarta. Készültek hát elhagyni Kovács­házát s természetesen a gyümölcstelepet is, ember. De hát ezekkel a parasztokkal úgy kell beszélni, nem értik a szép szót. — Csak meg kellene próbálni. — Próbáltam már, kinevettek, nem volt semmi fegyelem köztük. Szigorúság kell ezeknek, még­pedig nagy. Ettől kezdve együtt társalogtunk. Egyik állomás a másik után jött. A kedv folyto­nosan növekedett. A harmadik állomásnál már dévajságban csapott, megindult a dal, a tréfa, mindegyik méltó a bakauniformishoz. Feledve volt a családi tűzhely, a szülei hajlék, az ölelő ka­rok, a fájó bucsucsók nyomait letörölték a szilaj jókedv kifakadása. Ilyen hamar fe­lejt az ember!! Egyik állomáson csinos barna menyecske szállott fel. Közénk került. Most már telje­sebb volt az öröm. Közrefogták, csintalan­kodtak vele, ölelgették, hiába szabadkozott, hiába igyekezett szabadulni az ölelő karok­ból a másikba szaladt, közbe-közbe czup­­panós csókok is csattantak, mire rendesen felelt a visszhang, a kis menyecske gyors tenyere. A vonat megállott. Füstös, barna fiúk jöt­tek hónuk alatt hozták szerszámaikat. — Örömrivalgás fogadta őket. Vállaikra emel­ték, hiába tiltakoztak rugdalózó lábakkal a — Magam is azt hiszem. Hadd mulassa­nak, hadd higyjék, hogy övék a világ, jól van ez így, bánatukat fojtják ők az erőlte­tett vigságba. A nóta folyt tovább. Egyik a másik után Szegény czigányokról csak úgy csurgott az izzadtság. Nem lehetett nekik abbahagyni, most kerekedett kedve két fürge bakának, ropogós-kopogós csárdás tánczoláshoz. Fúj­ták tovább. Az alkonyodó nap vérpiros su­garait odalövelve az ablakra, biztatva a dé­­vai legényeket. . . . Leszállt a nap, mire megérkeztünk állomáshelyünkre. Fáradtan keveredtünk le a kemény „strázsák“-ra. Csend volt, mély­séges csönd. Szivaromból lomha füst kari­kákat fújva átgondoltam a napi eseményeket s felmerült lelkemben a holnapi nap minden izgalmaival, fáradalmaival. Az álom neheze­dett szempilláimra, a szivar kiesett kezem­ből, felrezzentem rá s úgy tetszett, mintha halk, elfojtott zokogást hallanék közelemben. A káplárnak igaza volt. Még el se jött a másnap, már is oda a kedv. S a­kinek leg­jobb kedve volt, az a halvány képű fiú, az est beálltával már siratja keserves helyzetét. — Csak czibil a „Reverzista!“ SZABADSÁG 1898. április 16.

Next