Modern Filológiai Közlemények, 2000 (2. évfolyam, 1. szám)
Irodalomtudomány - Sándorfi Edina: A történelem írás-szövetének retorikus újragombolyítása (Theodor Fontane és Günther Grass)
Sándorfi Edina Ságokból merítünk” (levél Friedrich Stephanynak 1887. július 16. In: Illés 1962, 204. Kolozs Pál fordítása). Fontane látszólag különbséget tesz a „valós”, „tárgyszerű” történetírás, történelem-beszéd és a fiktív, irodalmi történet-elbeszélés, vagy saját kategóriáját alkalmazva, a mesemondás között: „az igazi mesemondónak méltányosabban kell bánnia a történettel [...] nagy történetek a történelemben érdekelnek” (levél Theodor Wolffnak 1890. május 24. In: Illés 1962, 240. Kolozs Pál fordítása). Mesemondás fogalma az arisztotelészi mathosz-fogalomhoz hasonlóan mégis a tulajdonképpeni konfiguráció aktusára reflektál, amely nem érinti az igazság, a referencia kérdését, sokkal inkább a történetté fűzés dinamizmusát, ahol a cselekvés megtörténés-jellege hordozza a jelentést. Irodalom, fikció és történelem széttartó kettőssége valamiképpen összeér szövegeiben: történelmet akar írni, aztán irodalom lesz belőle. Fontane 1889 májusától dolgozik egy könyvön, amelyben „minden markbeliek leginkább markbeli” családjának „igaz történetét” kívánja megírni, hogy megmutassa a világnak és a történetírásnak, hogyan kell kezelni az ilyen anyagokat, gondosan, de nem unalmasan. Jellemző azonban, hogy a történettudományinak induló mű végül nem készül el, a marki történelem leírása helyett megszületik Fontane egyik legfurcsábbnak tartott szövege, a Poggenpuhl család című elbeszélés. Egy év múlva nekilát megírni az önéletrajzi ihletésű saját én-történelmét, a Meine Kinderjahre-t, majd Von Zwanzig bis Dreißig címen ennek második kötetét, melyben azonban Peter Goldammer szerint a klasszikus önéletrajzzal ellentétben sokkal inkább történelmi események cselekményesítődnek (Goldammer 1982). Fontane különös módon az önéletrajzi regény elnevezést használja a végső változatban, így fonódik egymásba történetírás, önéletrajz és fikció. A Poggenpuhl család című elbeszélés a fontanei verbális-narratív történetiek) nélküli történelem-elbeszélés konfigurációjának talán legtipikusabb példája, a történetesítés, a történetiként való újjáírás móduszainak metaforája. Műve kapcsán maga Fontane is hangsúlyozza, hogy „a könyv nem regény és nincs tartalma. A ,hogyan’-nak kell a ,mit’ (a kiemelés Fontanétól — S.E.) helyére lépnie...” (idézi: Mittenzwei 1968: 244). A kisregénybeli Poggenpuhlék ősi, történelmi család leszármazottai, ám történetük széttöredezett, valójában már csak az ősök arcképcsarnokának nevezett néhány fényképre és az ezek fölött függő olajfestményre valamint a közös névre korlátozódik. A családtörténet aztán a mű végén az utolsó nagy Pogge von Poggenpuhl, a tábornok nagybácsi halálát tudató, szinte csak a nevek felsorolásában kimerülő gyászjelentés ironikus olvasatában maga is elmúlttá, holt hanggá válik. „Nohát, ennyi Pogge, valóságos békakuruttyolás...” (Fontane 1979: 262. Kászonyi Ágota fordítása). A szöveg hagyományos történetmondás helyett képekből, ekphrasziszsorokból, beszélgetés-elbeszélések és levelek egymásutániságából épül fel, melyek által mégis időbelivé-történetivé tágul a csak látszólag „realista”, időtlen Most tere. Az utolsó közös színházlátogatás utáni beszélgetés a