Modern Nyelvoktatás, 2016 (22. évfolyam, 1-4. szám)

2016 / 3-4. szám - Szépe György: Hasznos nyelvészet (Kísérlet munkásságom összefoglalására)

Hasznos nyelvészet 2.3. Nyelvi ismeretterjesztés Ezen, utoljára hivatkozott írásban a nyelvi ismeretterjesztés és a nyelvművelés össze­kapcsolása voltaképpen művelődéstörténetileg történt. Évtizedekkel korábban külön írásban foglalkoztam a nyelvi, pontosabban nyelvészeti ismeretterjesztéssel [IV,1/47]. Ezzel kapcsolatban most néhány összefoglaló megjegyzést teszek. Az ismeretterjesztés minden tudományos közösségnek kollektív feladata; ez azt jelenti, hogy nem szükséges a tudományos közösség valamennyi tagjának a részvéte­le, de valahogy gondoskodni kell a feladat ellátásáról. Nagy méretű, jól szervezett és gazdag tudományszakok esetében speciális ismeretterjesztő gárda áll rendelkezésre: szakújságírók, szerkesztők, szakfordítók. (Ilyen a farmakológia és az orvostudomány néhány egyéb ága, több természettudományos ágazat, valamint központosított állami és egyházi szervezetek esetében egyéb tudományos jellegű diszciplínák is.) A nyelvé­szet egyelőre nem ilyen jellegű. Hagyományosan minden egyes nyelvész részt vehet saját szakmája népszerűsítésé­ben, a nyelvre vonatkozó tudományos ismeretek terjesztésében. Voltaképpen a megírás módja, a föltételezett címzett ismeretszintjének figyelembevétele lehetővé teszi azt, hogy a szakmai kollégákon kívül más is megértsen egy-egy tudományos közleményt. Azt hiszem, hogy a XIX. század második felében (amikor a magyarok országában létrejött a tudományos nyelvészet), a középiskola elvégzése meg egy kis betanulási időszak alapján a „művelt nagyközönség” (ahogy azt a Magyar Nyelv című folyóirat címlapjára nyomtatták 1905-ben) csakugyan megértette a magyar nyelvészeti közle­mények jelentős részét. Ahogy a nyelvészet fokozatosan „professzionalizálódott”, úgy vált szükségessé az egyetemi végzettség, elsősorban a bölcsészkar (ahol minden egyes tanárjelöltnek alapvizsgát kellett tennie a „magyar nyelv és irodalom” témaköréből a második világháború előtti évekig bezárólag). Még a modern nyelvészet kibontakozásával egy időben vált nyilvánvalóvá, hogy a nyelvről új és érdekes mondanivalója lehet több más szakma képviselőjének: pszi­chológusnak, művelődéstörténésznek, költészetkutatónak stb. Nehéz az illetékességi határát meghúzni egy-egy interdiszciplináris területnek. A nyelvre vonatkozó tudo­mányos újdonságok nemcsak a nyelvtudományból eredhetnek. A befogadó oldalnak (a közönségnek) a helyzete a modern nyelvészet megjelenésével átalakult. Ma a nyelvészet egészében átmeneti állapot figyelhető meg; ez azt jelenti, hogy már vannak olyan szakágazatok, amelyet csak azok értenek alaposan, akik azt művelik. Maradtak azonban még olyan ágazatok is, amelyeknek közleményeit minden magyartanári vagy idegennyelv-tanári oklevél birtokában követni lehet. Ez alatt he­lyezkedik el a középiskolát végzettek szintje (ami egyébként nagyon változatos képet mutat). Egy ilyen konstellációban egyre nagyobb szükség lesz olyan nyelvészekre, akik a nyelvészetről (annak újabb változatairól), illetve saját szakterületükről közérthetően tudnak írni a „láthatatlan nagyközönség” számára. Az írásbeli nyelvi ismeretterjesztést, valamint a nyelvi (nyelvművelő vagy ismeretterjesztő) előadások szerepét nagymérték­ben átvette a televízió, illetve a rádió. Jellemző, hogy a legsikerültebb rádiós előadások nyomtatásban is közkedvelt olvasmányok (Lőrincze Lajostól a hárompercesekig). A nyelvművelők régóta foglalkoznak az úgynevezett „nyelvművelő babonák”-kal; ez természetesen akkor is hasznos, hogyha a babonákkal szemben felmutatott „helyes nézet” képviselői is vitában állnak más nyelvészekkel. 37

Next