Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1883-01-07 / 1. szám
Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részét illető közlemények intézemlok • német utca 80. — Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadóhivatal: • Hové: a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: német utca 44. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. példányok Illand János könyvnymdájában kaphatók Hirdetések ára : 3 haxához petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., háromszori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Hélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Egyes II. évfolyam. I. szám Mohács, 1833. január 7-én. r *r Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési felhívás. Midőn lapunkat egy év előtt megindítottuk , erre bennünket a haszon reménye a legtávolabbról sem vezethetett, mert hiszen városunk s vidékünk magyar hírlapolvasóinak csekély száma erre kilátást nem is nyújthatott. A mi célunk csak az volt és csakis az lehetett, hogy lapunk által a haladás útján nélkülözhetlen oly közeget alapítsunk, mely a hivatottak kezében eszközül szolgáljon arra, hogy közös óhajaink és céljainkat tolmácsolván, a közjó emelésére kezet fogjunk és e szerint munkálkodjunk. Hogy lapunk ez iránynak megfelelt-e és hogy van-e arra szükség, miszerint közéletünk harcosait ezentúl is egyesítsük , ennek megítélését bátran a t. közönség belátására bizzuk. A kedvező ítélet reményében ezennal fel is hívjuk a t. közönséget, hogy lapunkat ezentúl is és minél inkább támogatni szíveskedjék, hogy azon nehéz feladatnak, melyet magunk elé tűztünk, minél sikeresebben meg is felelhessünk ! Az előfizetési feltételek a régiek : egész évre 4, fél évre 2, negyed évre 1 frt. Az előfizetések vagy megrendelések minél előbbi eszközlését kérjük, hogy a nyomatandó példányok számáról magunkat tájékozhassuk ! Miután e számot nemcsak eddigi előfizetőinknek, hanem (mutatványkép) több másnak is megküldjük, kérjük az illető urakat, hogy a lap meg nem tartását annak visszaküldése által értésünkre adni szíveskedjenek ! A „Mohács és Vidéke“ kiadóhivatala. Midőn lapunkat most egy éve megindítottuk, jól tudtuk, hogy városunk fejlődése azért maradt annyira hátra, mivel a társadalmi közszellem, mely kutatja az okokat, keresi, sürgeti és pártolja a jót, mely a haladás éltető lelke és biztosítéka, városunk polgáraiban nagyon is hiányzik s hogy igy városunk jólétének szekere nem azon irányban halad, melyben annak érdekei kívánnak, hanem a melyben az intézők tehetetlensége vagy tán érdeke, a polgárság közönyössége és tétlensége közben épen „tolódik.“ És épen mivel tudtuk, hogy az egészséges közszellem hiánya főkép az, mely hátramaradottságunkat és tespedésünket megmegmagyarázza, volt is a fő célunk már akkor, hogy lapunk tevékenysége által azon közszellemet felébreszszük, hogy polgárságunkat annak tudatára emeljük, miszerint : jó vagy balsorsának tulajdonképen ő maga a kovácsa, és hogy azért közügyeit azon irányban rendezze és fejleszsze, mely az ő igényei és érdekeinek leginkább megfelel. De épen azért, mivel tudtuk, hogy a felvilágosult s haladni vágyó közszellem nálunk még gyermekkorát éli, nem is ringathattuk magunkat azon reményben, hogy azt rövid idő alatt oly fokra emeljük, melyen a társadalom már nemcsak érzi, hogy ez meg az szép, hogy erre meg arra szüksége lenne, hanem az oda vezető utat követi és követeli is. Hogy társadalmunk ily férfikorra emelkedjék, eket sok akarat- és tetterő kívántatik, annyi a mennyit a mai nemzedéktől, mely erre eléggé nem készíttetett elő, alig is várhattunk. Mi lapunkkal csak meg akartuk legalább törni az irányban ez utat, és eszközt kívántunk nyújtani arra, hogy tettvágyó és tehetségesebb jobbjaink tömörülvén, megvitassák az irányt, melyen haladva városunk ügyei fejlődésnek induljanak; hogy azok egy szebb és boldogabb jövő vonzó képét tárják elénk, mint olyat, melynek elérése a mi erélyes akaratunktól, buzgó kitartásunk és tevékenységünktől függ, amelyet azért előírni minden kitelhető módon törekedjünk is. Ez volt és csakis ez lehetett tehát általában a mi feladatunk: egy közös találkozó helyet, egy közlönyt teremteni, melyben szükségleteinket és az azokat orvosló eszméinket felvetvén és megbeszélvén, azok iránt a közönséget fogékonynyá tegyük és kívántassuk meg mindinkább vele, hogy a jobbaknak talált eszméket közös javunkra értékesítsük is. Hogy lapunk e feladatnak megfelelt-e, erre a különböző felfogás szerint különböző lehet a felelet is, amenynyiben ezen feladat a szerkesztőséget és közönséget egy iránt terheli,mindeniknek meglévén a saját kötelessége, melyet egyik másik könnyen félre is magyarázhat. Mi ha szigorúak akarnánk lenni,a közönségnek még nagyobb kötelességet tulajdonítanánk, mint a szerkesztőségnek, mely a terhet különben is viseli , mert a lapnak csakis a közönség, nem pedig a szerkesztőség veszi a hasznát... A szerkesztőségnek szerintünk legfőbb feladata az, hogy a város közügyeit, a vezetők és közönség ténykedéseit és netáni libáit figyelemmel kísérje és részrehajkatlanul, tisztán a közérdeket tartva szem előtt, birálja, hogy azon tényezőket, melyeket a város haladására nézve előnyösöknek tart, eszmecserévé tegye, s hogy a közönséget a saját érdekeinek felismerésére vezetve, azt azoknak különösen társadalmi úton való támogatására buzdítsa. Szóval, hogy köztemé Mohács, 1883. jan. 6. Lapunk pályafutásának első évét befejezvén, helyén lesz egy futó pillantást vetni a lefolyt év történetére és számot adni: vájjon megtettük-e kötelességünket, vájjon lapunk és a közönség megfelelt-e azon várakozásnak, melyet városunk elhanyagolt állapota, annak erkölcsi és anyagi jóléte megkövetel, és vájjon van-e tehát arra szükség, hogy lapunk pályafutását tovább is folytassa ? ! TARÓ Ima uj év reggelén. (1883. jan. 1.) Örök isten éltünk adója! A fényes ég, a föld lakója, Téged áld és téged magasztal! A nap kelte és lenyugvása, A végtelen idő folyása, Bölcsességed s hatalmadra vall . . . Évezredek jönnek, mennek el, Az enyészet során uj lét kel S uj világ az ó világ helyén .. A változó idő s kor felett Te állsz uram, örök szerelmed Kisér a jó s balsors idején . . . A végtelen idő óráján Egy rövid perc ismét lejárván, Éveinkhez uj évet adál . . . Előttünk zárt, titkos lapjain Mit jegyzél fel s mi vár napjain Te tudhatod . . végzeted megáll . . . Hozzon bármit ránk a jövendő, Végső legyen bár ez esztendő : Hitünk nem fél, kővárunk ha lesszl Hegyek, halmok összedülnek bár, A hívőkre örök élet vár Trónod körül, hol nem dúl a vész.. Sorsunk ma tedd azt mivelünk, Hogy ez évben bármit mivelünk , Nagy nevedet magasztalja az . . . Áldásodat ne vond meg tőlünk. Szerelmeddel vigyázz fölöttünk, Hogy némuljon el minden panasz!. Uralkodjék a szent igazság, Győzzön a jó, vesszen a gazság ; Nagyot, kicsinyt erény vezessen! Mindenekben lássák meg rajtunk, Hogy rabok és szolgák nem vagyunk S egy gye forrunk a szeretetben. . . Hazánk javát, áldott békéjét, A családok, népek erényét Tartsd meg. . terjeszd messze időkre! A tégedet hittel kereső, Benned bizó, híven szerető , Atyát leljen benned örökre ! ! Filep Endre. Az első csokor. — Novellett. — Feledhetlen este volt az, melyet a múlt télen Hermance kedélyes kis szalonjában töltöttem. Künn sivitó szél seperte végig az utcákat s szórta a sietve járók szeme közé a sűrű hópelyheket, ami pedig benn párolgó szamovár és cigarett mellett, odavonulva a kandalló kedélyes közelébe, a efolyt pár hónap tündérszárnyakon tovarepült érveinek emlékét frissítettük fel újra. Visszaemékeztünk a bálok, füzérek, piknikek, estélyek, házi mulatságok és a jó ég tudja még minő névre nem keresztelt vigalmakra, melyek Hermance csípős megjegyzése szerint, mind meg megannyi kétségtelen bizoyítékát képezték annak, hogy a szépségében is gyenge nem, akkor ha élvhajhászatára jogcímet keres, kifogyhatlan leleményességgel bir. A kicsi szalonban, finom illatár terült el, mely a kandallóból kisugárzó hőséggel és a tiea illatával egyesülve, idegeinket kellemes rezgésbe hozá. — Maga Hermance a ház bájos úrnője vig, mondhatnám pajzán jó kedvében volt; mintha kétszerte akarta volna velem a válás szomorúságát éreztetni s mintha sejtette volna, hogy rövid igen rövid idő múlva, mint a pusztai vándorhár után, epedve fogok kedves, szellemes társasága után sóvárogni. És elmondogattuk egymásnak, hogy Blancából milyen kedves szép leány lett, ki maholnap nemcsak a protekciót osztó újságírók mámoros fejjel irt báli tudósításaiban, de magában a társaságban is nemének gyöngyeként lesz elismerve, — hogy Aurélia — szegény! — már a nyolcadik farsangot készül pártában ünnepelni, hogy X.-né ez az okos kisasszony, csakugyan elhalászta Z. kisasszony elöl az üres fejt bár csinos Aladárt, stb. stb., szóval egész szakavatottsággal gyakoroltuk ama nemes művészetet, melyet a szűkkeblűen gondolkodó emberek megszólásnak hívnak, mi meg egész ártatlanul csevegésnek neveztünk. Véletlenül oda néztem a márvány console-ra melyen csinos kicsi virágtartóban hervadó félben lévő ibolyacsokor szomorúan csöngette alá fonynyadásnak indult virágait. „Kedves Hermance“ — mondám — „Kegyed csakugyan nem vált meg még Pali csokrától ?