Mohács és Vidéke, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-05 / 1. szám
XV. évfolyam.& 701 szám.f^ Pécsi Állami Levéltár Mohács, 1896. januárius 5-én. MOHÁCS ÉS Oy Társadalmi heti lap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová h lap Szellemi részét, illető közlemények küldendők Kossuth ntpH 8A/T4‘ Kéziistok vissza nem híílíletnek Kiadó hivatal : Hová mi*| niH£t otífések és hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. Előfizetés Kgonr Avre 4. félévre S, nepvedévre 1 frt Fgyes szám 10 • r. k.gynN példányok Klandl .János könyvnyomdájál*«ni kKfiliat'i« Hirdetések árs. : Egy a tííiHáboR petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., hárott szorí 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, bélyegdij külön 30 kr. A nyilt.tér egy petit sora 10 kr tárca. Az áldozat. — A „Mohács és Vidéke“ eredeti tárcája. — Irta: Popper Manó. Laborczy Zoltán tiszthelyettes a nagy hadgyakorlatok alkalmával ugyanazt a kemény szolgálatot teljesítette, mint többi társai s íme, míg a szegény ember az ágyat nyomja, gondtalan kollégái a tiszti kaszinóban vidáman kvaterkázva feledik, hogy messze messze tőlük az újdonsült hadnagy fájó szívvel gondol vissza azokra a viszontagságosan kemény, de mégis kellemes emlékezetű napokra, melyeket együtt töltött el velük. Latorczy Zoltánt komoly, törekvő fiatal embernek és derék katonának tartották tiszttársai, sőt az a hihetetlen, de mégis való dolog esett meg vele, hogy rettegett és soha meg nem elégedett kapitánya rendkívül megdicsérte a leleményes kadétot. Igaz ugyan, hogy a dicséretet ez alkalommal tán meg sem érdemelte. Úgy történt a dolog, hogy a kapitány hadi játékot rendezett a tisztjeivel. A kadét befáradva már a négy órán át tartó experimentumok figyelésébe, hogy hogy nem, eltalált szundikálni. — Kadét — kiáltá váratlanul a rettegett kapitány — honnan támadná Ön ez esetben az ellenfelet? A kadét meglepetten felugrott helyéről s egy merész húzással felelt meg a váratlanul jött kérdésre. — Bravó — mondá a rettegett, kapitány — ezt dicséretesen megoldotta, kadét. Csak iparkodjék, még ember lesz belőle. A kadét, ki gondolomra tette meg az elszánt húzást, zsebrevágta a dicséretet, a nélkül, hogy tiszttársait ez iránt felvilágosította volna s ezek természetesen olyba vették a szokatlan dicséretet, mintha azt a kadét csakugyan meg is érdemlte volna. Nem is igen csodálkoztak rajta, hiszen ismerték azt a magába zárkózó Laborczy Zoltánt, ki nem igen szeretett tiszti társaságban mozgolódni s innen magyarázható, hogy a délceg fiatal embert otthonülőnek nevezték s azt hitték, hogy egyébbel sem foglalkozik, mint a magasabb taktikával. E hiedelemnek volt is némi alapja, mert a szerény tiszthelyettes csakugyan foglalkozott ezzel is, de még egyébbel is, t. i. egy kis világi tudományugat is. Tiszttársai bár éppen e miatt nem igen rokonszenveztek vele, mindamellett nagy jövőt jósoltak a „filiszternek.“ Talán ő is álmodozott ilyesmiről, midőn olykor a Kriegsschuléra gondolt s ábrándozásainál csak ambíciója és vasakarata volt erősebb. No meg aztán még valami fokozta nagyban Liborczy Zoltán ambícióját. Szendrő Vilmát, a város legszebb és legmiveltebb leányát szerette, ki, mi nyílt titok volt,viszontszerelésével boldogitá az irigylett tiszthelyettest — Minő remek pár is lesz ebből a két gyerekből — mondogatták négyszemközt suttogva a leendő örömszülök és szemlátomást híztak, ha a Zoltán gyerek csapta a szelet az ő szemérmes Vilmájuknak. Időközben megjött az ősz és vele az őszi hadgyakorlatok. Laborczy Zoltán az édes viszontlátás reményében elbúcsúzott az ő becézett ideáljától, ki a kemény viszontagságokhoz sok szerencsét kivánt neki és a bátor tiszthelyettes szép reményekkel indult a hadnagyi ranggal kecsegtető manőverekre. Az alföldi gyereknek ugyan nehezére esett a vadregényes Erdély hegy-völgyes tájékán való hadakozás, de azért derekasan legyűrte e nehézséget. Fiatalos, szerelmes szive annyira beleélte magát a súlyos helyzetbe, hogy nem is mert egyébre gondolni, mint hivatására, kötelességére, És Laborczy Zoltán csakugyan lelkiismeretesen megállotta helyét. A manőver nagy ügygyel-bajjal járt. A magas rangú tisztek minden erejüket megfeszítették, hogy a legfelsőbb körök teljes megelégedése kisérje fárasztó munkájukat. Az alantas tisztek is mindent elkövettek a siker elérésére. Laborczy Zoltánt tudománya és kötelességtudása egy percig sem hagyta cserben, sőt ebben annyira ment, hogy századja élén egy derékig érő mocsárban átgázolt, csakhogy egy percnyi késedelem se terhelje. A merész tiszthelyettest kapitánya a páratlan tettért megdicsérte, bár nem mulasztotta el hozzátenni, hogy e tekintetben a kötelességtudásban már túllőtt a célon. Következő napon már reggeli négy órakor talpon volt a legénység, hogy a megkezdett akciót folytassa. Délután két óráig szakadatlanul folyt a küzdelem, mire a csapattest egy pár percnyi pihenőre térhetett. Az elcsigázott tisztek befuttak a szomszédos korcsmába egy pohár sörre, nehogy étlen-szomjan kelljen a súlyos hadakozást folytatniok. Pár percnyi késedelem után visszatértek a pihenő színhelyére, hol azonban legnagyobb meglepetésükre nem találták már a csapattestét. Nosza volt aztán laufschritt, hogy utolérjék őket. Szegény Laborczy Zoltán még a borjúját sem találta meg, de nagyobb ijedelmet okozott neki az, hogy a századja eltűnt. Nagy nehezen elérték a csapattestet és a megijedt tiszthelyettes hosszú lótás futás után végre ráakadt a saját századjára. E veszedelmes stikliért persze nem maradt Olvasóinkhoz. E számmal lapunk tizenötödik évfolyamát nyitjuk meg. Tizennégy éves pályafutásunkra megnyugvással tekintünk vissza, mert soha se szolgáltunk más ügyet, mint amelyet igazságosnak ismertünk ; soha se engedtünk érvényre jutni mást, mint a tiszta meggyőződést. A múltban az volt a vezérelvünk: tisztelni az egyént és szolgálni a közérdeket. Ez lesz a jövőben is. Kém vagyunk senkinek lekötelezettjei, tehát függetlenek vagyunk minden irányban. Megmondjuk az igazat barátainknak is: nem leszünk igazságtalanok ellenségeinkkel szemben sem. A hazaszeretet, becsület és tisztesség vezérlik tollunkat. Legyen szabad remélnünk, hogy a t. közönség is pártolásával lehetővé teszi, hogy feladatunknak minden irányban kellőképen megfelelhessünk. Hátralékos megrendelőinket pedig felkérjük, hogy hátralékaikat mielőbb megfizetni szíveskedjenek. _______ A szerkesztőség és kiadóhivatal. Ezer év. Mohács, jan. 1. A ma kezdődő évben ünnepli nemzetink a honfoglalás ezer éves jubileumát. Ezer év! Ezer esztendő ! Mennyi örömet és but, mennyi boldogságot és nyomnovész i s ill. enerepcsét tálolt, óh nap, háromszázhatvanöt ezerszer megjelent biborhajnalod, tűnő áldozásod s a felkelő csillagok ragyogó milliárdja. Láttad kezdetben a hősök dúló harcait, kíméletlen háborúit, miket a honért küzdő kar vívott a lét és nem lét felett kétségbe esett teremtmények ádáz tusaiban; láttad az ünnepet, melyet kínos szenvedések és gyötrő fájdalmak után a győzelem dicső mámorában fürdő honalapítók Istennek s önmaguknak szentelének; láttad, hallottad az esküt, melyet vezéreink égre vetet szemmel, szivre szoritott kézzel küldtek fel magasan trónoló Istenünk ! És napsugarid termékenyi tette földre hullatták hő vérök párolgó cseppjeit — pecsétjéül az skiinek, melynek szövegét égi nyilatkozás .. .a szivökbe, hogy a mit közösen szereztek, közösen is fogják megóvni . . . És dicső őseink megtartották és megtartatták másokkal is szt ! esküjüket. Az volt az első törvénycikk, melyet vérgőz fulasztó légkörében haldoklók jajszavánál s élők ujongó öröme között iktattak nem könyvbe, de szivük már rég elporladt Ilivel élte: „Mind magunk megtartjuk, mind másokkal nogtattatjuk.“ És elköltöztek ők,el az óriások, helyt adva utódaiknak, kik szabadságot, hazát és az ajkukról elhangzott eskü intő szózatát nyerték általukrökül. Mind, mind elköltözött oda, hol a magasban őrködő szellemük deriti fel a napot, mely ezredéves múltúnk dicsőségére ragyog. Elmentek ők. És utódaik is, és az ezek nyomába lépő unokák is, millió és milió s a nagy család, mit ...utánik, a magasban,tt ősök közé, leszállván előirt a sirba apáik porladó teteméhez. Pedig mi nagy munka, feladat és cél volt előttük, mit valósit,annak apáik szent hagyománya volt. Hány irtó harc vérfürdőjében próbálták erejüket, hányszor támadt ellenség és barát nehéz küzdelmek közt, szerzett szabadságuk gyenge alkotmányára s hány pusztító fergeteg söpörte végig dúló csaták által kopár mezőre tarolt honunkat. Nem országot, de nép és meghart, jöbb irtani elleneink és csak a füstölgő romok, elhaló sóhajok és végső kínos szitkok voltak azok, mik a kegyetlen ellen vadállati vérszomát, kielégíthették. De élt magyar, állott Buda még s a magyar mindig az volt, minek lenni ősei tanították : független és szabad. Száz év ernyedt thm munkájával újjá alkotta honát, és helyre hozta azt, mit a vak düh és féktelen szenvedély egy barbár pillanata egy üszőkkel tönkre tett. Megkezdte az apa, fölytatta a fiú és befejezé az unoka; de munkájában fázadhatatlan vala mind a három, s mit ősi hagyomány megőrizni parancsolt , megőrizték ők is, mint elődeik s szent ereklyeként tették az utókor keblére haldokó lelkük végsőhajában a honszerelmet, melynek ők vért és életet áldozzanak. • Magyarország önállóságát soha el nem vesztette. Területileg ideig-óráig hatalma csökkenőben volt, de szabadsága és önkormányzati joga függővé soha nem tétetett! Ez az, mit e két szó magában rejt: ezer év! Homály födte csillagját honunknak; elborult szabadságunk ege s talán fájdalmas búcsúként, zokogott is szavunk sirba készülő önállóságunk fölállított ravatalánál: de jött első sointti az isteni kés, utáia* a honfiúi kar s mig az élet tettre hivá ez, életre kelté a halottat amaz. S ép ezért, ha bálaimánk fohászainál múltunk és jelenünk dicsőségét megköszönni a tiszta ég azúrjára tekint szemünk , ezenkívül nem tartozunk köszönettel senkinek, csak önmagunknak s elődeinknek, mert segélyt csak önmagunkban lelénk, másban álbarátot, és ellenséget. Ezért fényes nemzeti multunk, mert a magyarok Istenének segédével magunk te