Mohács és Vidéke, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

XV. évfolyam.& 70­1 szám.f^ Pécsi Állami Levéltár Mohács, 1896. januárius 5-én. MOHÁCS ÉS­­ Oy Társadalmi heti lap. Meg­jelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová h lap Szellemi részét, illető közlemények küldendők Kossuth ntpH 8A/T4‘ Kéziistok vissza nem híílílet­nek Kiadó hivatal : Hová m­i*­| niH£t otíf­ések é­s hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. Előfizetés Kgonr Avre 4. félévre S, nepvedévre 1 frt Fg­yes szám 10 • r. k.gynN példányok Klandl .János könyv­nyomdájál*«ni kKfiliat­'i« Hirdetések árs. : Egy a tííiHáboR petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., hárott szorí 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, bélyegdij külön 30 kr. A nyilt.tér egy petit sora 10 kr t­árca. Az áldozat. — A „Mohács és Vidéke“ eredeti tárcája. — Irta: Popper Manó. Laborczy Zoltán tiszthelyettes a nagy had­gyakorlatok alkalmával ugyanazt a kemény szol­gálatot teljesítette, mint többi társai s íme, m­íg a szegény ember az ágyat nyomja, gondtalan kollégái a tiszti kaszinóban vidáman kvaterkázva feledik, hogy messze messze tőlük az újdonsült hadnagy fájó szívvel gondol vissza azokra a vi­szontagságosan kemény­, de mégis kellemes em­lékezetű napokra, melyeket együtt töltött el velük. Latorczy Zoltánt komoly, törekvő fiatal em­bernek és derék katonának tartották tiszttársai, sőt az a hihetetlen, de mégis való dolog esett meg vele, hogy rettegett és soha meg nem elé­gedett kapitánya rendkívül megdicsérte a lele­ményes kadétot. Igaz ugyan, hogy a dicséretet ez alkalommal tán meg sem érdemelte. Úgy tör­tént a dolog, hogy a kapitány hadi játékot ren­dezett a tisztjeivel. A kadét befáradva már a négy órán át tartó experimentumok figyelésébe, hogy hogy nem, eltalált szundikálni. — Kadét — kiáltá váratlanul a rettegett kapitány — honnan támadná Ön ez esetben az ellenfelet? A kadét meglepetten felugrott helyé­ről s egy merész húzással felelt meg a váratla­nul jött kérdésre. — Bravó — mondá a rettegett, kapitány — ezt dicséretesen megoldotta, kadét. Csak iparkod­jék, még ember lesz belőle. A kadét, ki gondolomra tette meg az elszánt húzást, zsebrevágta a dicséretet, a nél­kül, hogy tiszttársait ez iránt felvilágosította volna s ezek természetesen olyba vették a szo­katlan dicséretet, mintha azt a kadét csakugyan meg is érdem­lte volna. Nem is igen csodálkoz­tak rajta, hiszen ismerték azt a magába zárkózó Laborczy Zoltánt, ki nem igen szeretett tiszti társaságban mozgolódni s innen magyarázható, hogy a délceg fiatal embert otthonülőnek nevez­ték s azt hitték, hogy egyébbel sem foglalkozik, mint a magasabb taktikával. E hiedelemnek volt is némi alapja, mert a szerény tiszthelyettes csakugyan foglalkozott ezzel is, de még egyéb­bel is, t. i. egy kis világi t­udományugat is. Tiszt­társai bár éppen e miatt nem igen ro­konszenveztek vele, mindamellett nagy jövőt jó­soltak a „filiszternek.“ Talán ő is álmodozott ilyesmiről, midőn olykor a Kriegsschuléra gon­dolt s ábrándozásainál csak ambíciója és vasaka­rata volt erősebb. No meg aztán még valami fokozta nagyban L­iborczy Zoltán ambícióját. Szendrő Vilmát, a város legszebb és legmiveltebb leányát szerette, ki, mi nyílt titok volt,viszontszerelésével boldogitá az irigylett tiszthelyettest — Minő remek pár is lesz ebből a két gye­rekből — mondogatták négyszemköz­t suttogva a leendő örömszülök és szemlátomást híztak, ha a Zoltán gyerek csapta a szelet az ő szemérmes Vilmájuknak. Időközben megjött az ősz és vele az őszi hadgyakorlatok. Laborczy Zoltán az édes viszont­látás reményében elbúcsúzott az ő becézett ide­áljától, ki a kemény viszontagságokhoz sok sze­rencsét kivánt neki és a bátor tiszthelyettes szép reményekkel indult a hadnagyi ranggal kecseg­tető manőverekre. Az alföldi gyereknek ugyan nehezére esett a vadregényes Erdély hegy-völgyes tájékán való hadakozás, de azért derekasan legyűrte e nehéz­­­séget. Fiatalos, szerelmes szive annyira beleélte­­ magát a súlyos helyzetbe, hogy nem is mert­­ egyébre gondolni, mint hivatására, kötelességére,­­ És Laborczy Zoltán csakugyan lelkiismeretesen megállotta helyét. A manőver nagy ügygyel-bajjal járt. A ma­gas rangú tisztek minden erejüket megfeszítették­, hogy a legfelsőbb körök teljes megelégedése ki­sérje fárasztó munkájukat. Az alantas tisztek is mindent elkövettek a siker elérésére. Laborczy Zoltánt tudománya és kötelesség­tudása egy percig sem hagyta cserben, sőt eb­ben annyira ment, hogy századja élén egy de­rékig érő mocsárban átgázolt, csakhogy egy perc­nyi késedelem se terhelje. A merész tiszthelyet­test kapitánya a páratlan tettért megdicsérte, bár nem mulasztotta el hozzátenni, hogy e te­kintetben a kötelességtudásban már túllőtt a célon. Következő napon már reggeli négy órakor talpon volt a legénység, hogy a megkezdett ak­ciót folytassa. Délután két óráig szakadatlanul folyt a küzdelem, mire a csapattest egy pár perc­nyi pihenőre térhetett. Az elcsigázott tisztek be­­fu­­ttak a szomszédos korcsmába egy pohár sörre, nehogy étlen-szomjan kelljen a súly­os hadakozást folytatniok. Pár percnyi késedelem után visszatértek a pihenő színhelyére, hol azonban legnagyobb meg­lepetésükre nem találták már a csapat­testét. Nosza volt aztán laufschritt, hogy utolérjék őket. Szegény Laborczy Zoltán még a borjúját sem találta meg, de nagyobb ijedelmet okozott neki az, hogy a századja eltűnt. Nagy nehezen elérték a csapattestet é­s a megijedt tiszthelyet­tes hosszú lótás futás után végre ráakadt a sa­ját századjára. E veszedelmes stikliért persze nem maradt Olvasóinkhoz. E számmal lapunk tizenötödik évfolyamát nyitjuk meg. Tizennégy éves pályafutásunkra meg­nyugvással tekintünk vissza, mert soha se szolgál­tunk más ügyet, mint a­melyet igazságosnak ismer­tünk ; soha se engedtünk érvényre jutni mást, mint a tiszta meggyőződést. A múltban az volt a vezérelvünk: tisztelni az egyént és szolgálni a közérdeket. Ez lesz a jövőben is. Kém vagyunk senkinek lekötelezettjei, tehát függetlenek vagyunk minden irányban. Megmondjuk az igazat barátainknak is: nem leszünk igazságtalanok ellen­ségeinkkel szemben sem. A hazaszeretet, becsület és tisztesség vezérlik tollunkat. Legyen szabad remélnünk, hogy­ a t. kö­zönség is pártolásával lehetővé teszi, hogy feladatunk­nak minden irányban kellőképen megfelelhessünk. Hátralékos megrendelőinket pedig felkér­jü­k, hogy hátralékaikat mielőbb megfizetni szíveskedjenek. _______ A szerkesztőség és kiadóhivatal. Ezer év. Mohács, jan. 1. A ma kezdődő évben ünnepli nem­ze­tink a honfoglalás ezer éves jubileumát. Ezer év! Ezer esztendő ! Mennyi örö­met és but, mennyi boldogságot és nyo­­mnov­­és­z­ i s ill. enerepcsét tálolt, óh nap, háromszázhatvanöt ezerszer megjelent biborhajnalod, tűnő áldozásod s a felkelő csillagok ragyogó milliárdja. Láttad kezdetben a hősök dúló harcait, kíméletlen háborúit, miket a honért küzdő kar vívott a lét és nem lét felett kétségbe esett teremtmények ádáz tusaiban; láttad az ün­nepet, melyet kínos szenvedések és gyötrő fájdalmak után a győzelem dicső mámorá­ban fürdő honalapítók Istennek s önmaguk­nak szentelének; láttad, hallottad az esküt, melyet vezéreink égre vetet szemmel, szivre szoritott kézzel küldtek fe­l magasan tró­noló Istenünk ! És napsuga­rid termékenyi tette földre hullatták hő vérök párolgó cseppjeit — pecsétjéül az skiinek, melynek szövegét égi n­y­ilatkozás .. .a szivökbe, hogy a mit közösen szereztek, közösen is fogják megóvni . . . És dicső őseink megtartották és meg­tartatták másokkal is szt ! esküjüket. Az volt az első törvény­cikk, melyet vérgőz ful­­­asz­tó légkörében haldoklók jajszavánál s élők ujongó öröme között iktattak nem könyvbe, de szivük már rég elporladt Il­i­vel­ élte: „Mind magunk megtartjuk, mind másokkal no­gtat­tatjuk.“ És elköltöztek ők,­el az óriások, helyt adva utódaiknak, kik szabadságot, hazát és az ajkukról elhangzott eskü intő szózatát nyerték általuk­­­rökü­l. Mind, mind elköl­tözött oda, hol a magasban őrködő szelle­mük deriti fel a napot, mely ezredéves múl­túnk dicsőségére ragyog. Elmentek ők. És utódaik is, és az ezek nyomába lépő unokák is, millió és mil­ió s a nagy család, mit ...utánik, a ma­gasba­n,­t­­t ősök közé, leszállván előirt­ a sirba apáik porladó teteméhez. Pedig mi nagy munka, feladat és cél volt előttük, mit valósit,annak apáik szent hagyománya volt. Hány irtó harc vérfü­r­dőjében próbálták erejüket, hányszor támadt ellenség és barát nehéz küzdelmek közt, szer­zett szabadságuk gyenge alkotmányára s hány pusztító fergete­g söpörte végig dúló csaták által kopár mezőre tarolt honunkat. Nem országot, de nép­­ és megh­art, jöb­b irtani elleneink és csak a füstölgő romok, elhaló sóhajok és végső kínos szitkok vol­tak azok, mik a kegyetlen ellen vadállati vérszom­át, kielégíthették. De élt magyar, állott Buda még s a magy­ar mindig az volt, minek lenni ősei tanították : független és szabad. Száz év er­nye­dt thm munkájával újjá alkotta honát, és hely­re hozta azt, mit a vak düh és fékte­len szenvedély egy barbár pillanata egy üszőkkel tönkre tett. Megkezdte az apa, föly­tat­ta a fiú és befejezé az unoka; de munkájában fázadhatatlan vala mind a há­rom, s mit ősi hagyomány megőrizni pa­rancsolt , megőrizték ők is, mint elődeik s szent ereklyeként tették az utókor keblére haldokó lelkük végsőhajában a honszerel­met, melynek ők vért és életet áldozzanak. •­ Magyarország önállóságát soha el nem vesztette. Területileg ideig-óráig hatalma csökkenőben volt, de szabadsága és önkor­mányzati joga függővé soha nem tétetett! Ez az, mit e két szó magában rejt: ezer év! Homály födte csillagját honunknak; elborult szabadságunk ege s talán fájdalmas búcsúként, zokogott is szavunk sirba ké­szülő önállóságunk fölállított ravatalánál: de jött első sointti­ az isteni kés, utáia* a honfiúi kar s mig az élet tettre hivá ez, életre kelté a halottat amaz. S ép ezért, ha bálaimánk fohászainál múltunk és jelenünk dicsőségét megkö­szönni a tiszta ég azúrjára tekint szemünk , ezenkívül nem tartozunk köszönettel senki­nek, csak önmagunknak s elődeinknek, mert segélyt csak önmagunkban lelénk, másban álbarátot, és ellenséget. Ezért fényes nemzeti multunk, mert a magyarok Istenének segédével magunk te

Next