Mohács és Vidéke, 1911 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

XXX. évfolyam, Szerkesztő­ség Mohács, Kossuth Lajos­ utca 82/74. szám alatt. A lap szedjem ki részét illető közlemények ide küldendők.­­ Kéziratokat a szerkesztőség nem küld vissza»­­Telefon­szám 12. MINDEN VASARNAP. Előfizetési alj: Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyedévre 2­50 korona- Egyes szám ára 20 fillér. m­árius 1. Kiadóhivatal: Brandl-könyvnyomda b. t. Mohácson. A lapmegrendelések és hirdetések ide küldendők. Egyes példányok itt kaphatók Hirdetéseit díjszabás szerint számittathat Nyilttér petit Ben 20 Illír. Telefon­szám 67. DALMI HETILAP. Olvasóinkhoz, íme három X (XXX) jelzi lapunk homlokán, hogy a „Mohács és Vidéke“ immár belépett a har­mincadik évfolyamba. Azt jelenti a XXX lapunk homlokán, hogy átléptük már a harmincadik új esztendő küszöbét, amióta lapunkat megalapítván a közügyek iránti hév lelkesedéssel, a magyar haza­fiság erejével és önzetlenségével kibontottuk a haladás zászlóját. A fönnállás ily hosszú ideje szintén szükség­telenné teszi, hogy e helyen programmunkat évről­­évre ismertessük Elég annyi, hogy maradunk a régiek, ezentúl is kiválólag helyi (részben várme­gyei) lapot akarunk adni a „Mohács és Vidéké“­­ben. Nagy súlyt helyezünk továbbra is Mohács és vidékünk közdolgaira. Van jogunk önérzettel hivat­kozni rá, hogy annak a lendületnek, mely lapunk keletkezése óta Mohács város fejlődésében beállott és sok érdemes dolgott hozott létre: a „Mohács és , Vidéke“ is buzgó munkája volt. Az lesz ezután is. Emellett azonban nem szűnünk meg a jövő­ben sem — amint ezt huszonkilenc esztendőn át eddig is tettük — mindenkoron a magyar nemzeti állameszméért síkra szállani, a magyar nemzeti kultúrát terjeszteni s a hazafias szellemet erősíteni. A „Mohács és Vidéke“ függetlenségét, az igazság és közérdekhez ragaszkodó irányát nem rendeljük alá semmiféle más tekintetnek. Írni fogunk mindenről, ami a közügyekben történik; véleményt mondunk, véleményeket közvetzünk s óvást teszünk a szükséghez képest; bírálatot gya­korlunk mindazok tényei és tendenciái fölött, akik a közügyekben szerepet visznek, a közönség vélemé­nyének, tevékenységének irányt adni akarnak. Politikai dolgokban a munkapárt elveit vall­juk s a nemesebb értelemben vett szabadelvűség irányítja tollunkat, de cikkeinket senki és semmi más nem befolyásolja, mint saját legszen­tebb hazafias érzésünk és meggyőződésünk. Szóval: buzgóu­"óhaj­tjuk szolgálni a közjót. Olvasó közönségünk huszonkilenc esztendő óta buzgón támogatja vállalkozásunkat és mi hisz­­szük, hogy ezt a támogatást a jövőben sem fogja tőlünk megvonni. Kérjük tehát előfizetőinket, hogy az előfize­tést megújítva, lapunk továbbra járatása iránt az előfizetési díjnak a mai számhoz mellékelt postautalvány útján való beküldésével mielőbb intézkedni s a ,,Mohács és Vidéké“-t baráti körben ismertetni, ajánlani és terjeszteni szí­veskedjék. Lapunk hátralékos megrendelőit pedig szintén kérjük, hogy tartozásukat sürgősen megfizetni szíveskedjenek. Az előfizetési föltételek a lap homlokán ol­vashatók. TARCA. Az apa. Irta : Pakots József. Az öreg Szánthó kezébe fogott egy ácsplaj­­bászt és számadást csinált. Mikor végzett a száma­dással, kipirult az arca a lázas örömtől és elkezdett bahózni: — Hó ! Hahó! Anyjukom édes! Gyere csak! A vén szolgáló, aki a pitvarból épen egy megkopasztott csirke tollait söpörte ki, seprővel a kezében megjelent az ajtó­ küszöbén és ijedten mondta: — Kit tetszik szólítani a tekintetes urnák, csak tán nem a tekintetes asszonyt ! Hiszen már hat esztendeje, hogy meghal a jó lélek! És keresztet vetett magára a nagy megrö­könyödéstől. Az öreg Szánthó egy kissé bambán bámult a cselédre, azután zavartan motyogta: — Nem jól hallottad Trézsi. Téged hittalak. — Már hogy engem . — Igen, hol a kisasszony . •— Még nem jött haza a sétából. A francia frajlával ment. — Jól van, csak ezt akartam tudni. Trézsi visszavonult. Az öreg Szánthó pedig bement az oldalszobába és megállt egy falra akasz­tott kép előtt. A kép olajba festve a feleségét ábrázolta,­ a jó, hűséges hitvestársat, aki hat évvel ezelőtt itt hagyta őt és elment egy csöndesebb világba, ahol már nincs gond és vesződség. Itt hagyta egyetlen gyermekükkel, szerető szívüknek finom és gyönge hajtásával, Marika leányukkal, aki csak tíz éves volt akkor, mikor lesiklott szép, szőke fejéről az édesanya puha, simogató keze. Ma, januárius elsejével virradt ránk az uj esz­tendő: 1911. Uj esztendő virradt ránk, föl­váltva a régit. Mint valami dübörgő nagy va­súti mozdony közeledett és érkezett meg. De csak megérkezett és megállt,a magával hozott kocsik utasai még nem szálltak ki. Nem tud­juk, kik érkeztek. Talán jóakaró barátaink, sze­retteink, vagy pedig ádáz ellenségünk vagy pedig maga a szerencsétlenség. De majd ki­szállnak az utasok, megismerjük őket és talán örömöt, talán keserű könnyeket, vált ki lelkünk­ből ez a találkozás. Ki *­ Ki látja a jö­vendőt, azokat a* ...­­ melyeket e zárt vasúti kocsik utasai tartogatnak szá­munkra ?! Nem lehet sok bizalmunk a jövő iránt, semmi téren. Az egyes embernek épp úgy, mint a nemzeti társadalomnak sötét prospektí­­vát nyújt a jövő kémlelése. Magunkra vagyunk hagyatva, a régi szép ideális életnek már csak a korhű történelmi regényekben él halvány emléke , de ma már hiába keressük. Az a­kut egoizmus minden vonatkozásában befeketíti az egyes és az össz munkásságát. Mindenki ma­ Az apára maradt akkor a leány, az öreg apára, aki mélyen átérezte a nagy felelősséget, amely abban a pillanatban, hogy az anyai kéz mereven elnyúlt, reá hárult. A őreg Szánthó Gáspár keményen vetette föl a fejét. Erős, elszánt fej volt, nem ismerte a szédü­lést, még az olyan sötét és végtelen mélységű örvény szélén sem, mint aminő a szerető hitves sírja. De hát Szánthó Gáspár ácsmesterségen kezdte az eszebiró életét, nem csoda, ha nem egykönnyen szédült. Annyiszor járta a szédítő magasságokat épülő házak födélgerendái közt, hogy fejét nem húzta le magához semmi mélység. Meghalt az asszony és Szánthó Gáspár tudta, mi a kötelessége. Elővette az ácsplajbászt és száma­dást, csinált. Akárcsak most hat hosszú és munká­tól verejtékes esztendő után, amikor a számokkal teleírt árkus papirossal odaállt a felesége olajfes­­tésű képe elé és halkan, hogy a pitvarban tevics­­kélő Trézsi meg ne hallja, el kezdett dicsekedni: — Tízezer pengő forint. Tízezer pengő forint. Ennyit gyűjtöttem a leányunknak. Meg vagy elé­gedve anyjukom édes ? A kép meg lehetett elégedve, mert valahonnan egy napsugár épen a szemére siklott s a jóságos, öreg szem mintha örömtől csillogott volna . . . Kint gyermekes kacagás hangzott s a pitvar­ból behallatszott a Trézsi hangja: — A tekintetes ur már várja a kisasszonyt. Marika berontott a szobába. Piros volt az arca a friss, kora őszi levegőtől és a ruhája fű­szagos. Az öreg Szánthó zsebébe dugta a számadást és boldogan fogta meg a lánya kezét . . . — Marikám — kezdte büszkén és némi meg­hatottsággal — mától fogva új élet kezdődik. Egé­szen uj. Az Isten ő szent fölsége megsegített: a jövőd biztosítva van. Most már fölszabadultam én is, nem panaszkodhatsz majd, hogy mindig csak Újév napján, mának él és mindenki a mának. Nincs valami reményre jogosító csillagunk ezen a borús jövendő­ látáson, mely ragyogásával életre kel­tené bennünk az élet csiráját. De talán mégis! A megpróbáltatások tisztán látóvá tesznek bennünket és tisztulni fog világnézetünk az idealizmus melegében és tisztulni fog itj és mégis a „régi“ társadalmi életünk is. Különösen nekünk, magyaroknak kellene már öntudatra ébrednünk és egységes erővel odahatni, hogy az a sokat hangoztatott nemzeti érzés ne csak szunnyadozzon ott az elfeledett melegágyban, hanem kihajtva erőtel­jessé, életképessé fejlődjék. A XX. század modern embere már — úgy látszik — alig képes a „nemzeti életre.“ Azért, mert nem fegyvercsörgés és ágyudörej mozgatja meg beteg idegeit, nem tudja, mi az a „haza“, melyért már oly sok-sok ember múlt ki dicső halállal, hogy fönntartsák az ő számára. Az internacionalizmus mind mélyebb és mélyebb gyökeret ver az enervált társada­lom lelkében, kioltva a nemzeti érzés szunyó­káló parazsát. Hangzatos jelszavak alatt önző játékok folynak a hazafiság máza alatt, és uj eszmék és irányok gyújtanak fáklyát, hogy vezessenek ebben a sötétségben. Vannak álnok, ravasz fáklyahordozók, kik a fénnyel rossz útra csal­ják a sötétben botorkálót és ott saját vérébe fojtják. Ezeket követik az emberek. Éa ank­o belekerültek a bajba és kinyitják szemüket a józan látásra, nem mernek segítségért kiabálni, nehogy kinevessék őket. De mintha kezdenénk ébredezni! Mintha lenne még kis parázs a lelkünkben, hogy abból kedvező alkalomkor lángra lobbanhasson a hatalmas magyar nemzeti érzés tüze, mely megtisztítja a fenséges eszmét a salaktól, ki­olvasztja a frázisból az igazat, a megvalósításra méltót. A művészet, irodalom, a magyar nem­zeti törvényalkotás és színmagyar politika, az dolgozom, dolgozom. Együtt megyünk mulatságokba, bálba. Az ám! Bálba is. Mert jön a tót és . . . Az öreg nagyon meg volt hatva, eszterhás, szürke szemöldökét sűrűn vonogatta össze s végül is nem tudta befejezni a mondókáját, hanem sietve megcsókolta a lányát. Marika pedig boldogan rohant ki a szobából és már a pitvarban kezdte kiabálni: — Mademoiselle! Mademoiselle! Réjuissez vouz ! Une grande nouvelle! Ez az idegen szó olyan furcsán hangzott ebben a mestergerendás, egyszerű házban. Hanem a sorsnak kegyetlen ötletei vannak. Amíg az öreg Szánthó éjt-napot együvé téve dol­gozott, hogy vagyont gyűjtsön a lányának, addig csodaerős, kemény embernek bizonyult, de amikor elkezdett pihenni, egyszerre összeroppant. Megcsapta valami bolond hideg őszi szél s ettől ágynak dőlt. Láza lett, s egy napon köhögés közben véres lett a vénkosa. Az orvos, a városból hivott tudós orvos azt mondta rá: tüdővérzés. Bucsúzáskor pedig hal­kan megsúgta Marikának: — Ha azt akarja a kisasszony, hogy a p­ár­­atyja megérje a tavaszt, akkor sietve vigye a dél­vidékre. — Hova? — kérdezte Marinka szepegve. — Vigye el Lussinba. Nincs messze és ki­tűnő hely. Marika az orvos tanácsát óvatosan közölte az apjával. Az öreg Szánthó hallani sem akart róla. Ugyan ! Bolondság ! Majd rendbe jön ilyen szamár­ság nélkül is. Pedig érezte, hogy csakugyan elkelne a meleg napsütés, a más levegő. De gondolt valamire és ettől összeszorult a szive. Nem, nem és nem ! És konokul rázta a fejét. Hanem egy erősebb roham után, amikor piros, meleg vér ömlött ki a száján, mégis belenyugodott az utazásba. És elutazott Marikával. A nevelőnőt is magukkal vitték, hadd legyen Marikának még valakije.

Next