Mohács, 1902 (2. évfolyam, 2-52. szám)
1902-01-12 / 2. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rosenthal Márk és Fia könyvnyomdája, Király utca 781. sz. Kéziratokat vissza nem adunk. Főmunkatárs: MEZEY LAJOS. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona. Fél évre 4 korona. Negyedévre 2 korona. — Egyes szám ára 16 fillér. " ■ : Nyilt-térben egy sor 30 fillér. ■= A péntek és szegényeink. (M. L.) Péntek van. Ünnep-, vásár-, munkanapja vagy Golgothája-e a szerencsétlen nyomorékoknak és az ösztöver izmú, matágult, petyhüdt idegzetű erőtelen nyomorultaknak? — bajos eldönteni. — Ünnepnapjuk anynyiban, amennyiben megváltja az éhínség marcangoló szenvedéseitől; de vásár is, melyen szinről-szinte bemutatott tehetetlenségek elszomorító látványosságáért a kegyes szivek alamizsna morzsáit kapják cserébe és munkanapjuk, hiszen hajnalhasadáskor már talpon vannak és szakadatlanul működnek, míg csak az esti szürkület sötétre szőtt fátyolát reá nem borítja siralmaik bús tanyájára; hogy pedig Golgotha, azt önkénytelenül eszünkbe juttatják vánszorgó lépteik, reszkető térdeik, nehéz lélegzésük, a kolduló alázatosságból fedetlenül hagyott viharvert tar koponyájuk és egyéb jelek. Péntek van. A kéregetők zaja ellepi a várost. Az ajtók előtt egyhangú zümmögéssel morzsolják le imáikat és meggémberedett karjaikat nehézkesen nyújtogatják a szorongva lesett fillérek után. Keserves böngészet a kegyelem mezején. Péntek van. A hivatásos és nem hivatásos koldusok serege zörget ajtainkon. Hivatásos koldusoknak azokat mondjuk, akiket a község erre képesített s diplomájukat egy sárgarézből formált bárca alakjában mellükön viselik; de a hivatásos csoporthoz sorozzuk azokat is, a kikre a szívet facsaró diplomát a természet vagy a véletlen balsors sütötte rá. Aki ebbe a két csoportba nem sorozható, az a nem hivatásos. Mert vannak ilyenek is. Ezek megint két részre tagozhatók. Vannak közöttük olyanok, akiknél megvan a lényeg arra, hogy a koldulásra jogosítottaknak tekintsük s csak a külső feltételek különböztetik meg az előbbi osztálytól és vannak olyanok, akik a jó alkalmat felhasználják, belevegyülnek a könyörületért esdő áradatba s gyűjtik a filléreket mint a mellékjövedelmet. Akad közöttük olyan család, hogy egyik tagja a másiknak adja kezébe a kilincset. Vannak azután olyanok, akik ezt a mesterséget könnyebbnek tartják, mint pl. a kőörést s szívesen igénybe veszik, ha indokolatlan apró játékaikat nem zavarják. Sajnálatraméltók azok, akiket a pillanatnyi munkanélküliség nyomora kényszerít még el nem zsibbadt önérzetük megalázására. Ezt a szomorú osztályozást talán még folytathatnék, azonban elvégre sem ez a célunk. Csak rá akartunk röviden mutatni arra, hogy nem egy forrásból zuhognak a kéregetők csapatai. A törvény szerint minden községnek kötelessége, hogy szegényeiről gondoskodjék. Ez helyesen van s a társasulás természetes következménye. Minden szerves egész összes részeinek fentartásáról gondoskodik. Azokról is, melyekből közvetlen haszna nincs. A társadalom is élő szervezet, le kell hát ebből vonnia a következményeket. Ezt a természet rendje követeli, de követeli ezenfelül az ember erkölcsi méltósága s ennek legszebb világa: a jótékonyság. Mikor Viktor Hugó a romanticismus górcsöve alatt mutatta be a világnak a nyomorultakat, egy helyen elősorolja azokat a fenséges jelzőket, melyekkel az ember Istenét megtiszteli: „Te vagy a mindenható, mindentudó, mindenütt jelenlevő, örökkévaló, de — úgymond — minden címeid között a legmagasztosabb, hogy te vagy az irgalom Istene.“ Igen, a könyörület, a jótékonyság az embernek az a megkülönböztető nemes tulajdonsága, mely legközelebb hozza az irgalom örök kútfejéhez: Istenhez. Ám az isteni irgalom, a nemes könyörület érvényesülésének viszontagságokkal bőven megrakott földi pályafutásunkon tág tere van. A község szegényeiről való gondoskodást nem ebbe a magasztos címbe, hanem egyszerűen a társasulásból származó kötelességek közé sorozzuk. Oda sorozza a törvény is. Eleget teszünk-e mi a törvénynek? Nem. Legalább nagy részben nem. Van ugyan szegényházunk, amelyik a törvény betűjének akar eleget tenni, ám a szegényekről való gondoskodást kihasítottuk a közjótékonyságnak. És ez nem mindegy. Nem mindegy azért, mert a jótékonyság forrása az egyén akarata. Ennek ugyan a vallás-erkölcsi felfogás szerint valamennyiünkben egyaránt kellene buzognia. De az arányosság szempontjából még akkor sem volna helyes a tehermegosztás. Mai felfogásunk azt követeli, hogy a közös terhekhez ne egyenlő mérvben, de teherbíró képességünkhöz arányosan járuljunk hozzá. Sőt már ez is meghaladott álláspont. A fokozatos (progressív) hozzájárulás méltányosságát ma már csak kevesen tagadják. De ha szegény és gazdag minden pénteken és minden kéregetővel szemben egy krajcárral rója le e kötelességét, nem érvényesül az arányosság, még kevésbé a fokozatosság elve. Azután meg nem szabad megfeledkeznünk arról, amire már fennebb is céloztunk, hogy a kéregető nyomor előtt az nyitja meg ajtaját, akinek kedve tartja. Sőt a polgártársaink iránti tiszteletből azt is feltételezzük, hogy egyesek nem a koldusok ostroma miatt reteszelik el kapujukat, hanem egyéb okból, ami sokszor téri, meg úgy is van. De hát ez az eredményen nem változtat. Azon az eredményen t. i., hogy szegényeinket nem a község tartja el, hanem az egyesek jótékonysága. Igazat mondottunk hát azzal, hogy a törvénynek eleget nem teszünk. Pedig úgy a méltóságunk, mint az érdekünk kötelességünk teljesítését követeli. Hogy a község méltósága ezt követeli, azt talán senki kétségbe nem vonja, hogy pedig mi az érdekünk, azt egy kis számvetés szembeszökővé teszi. Tehát péntek van. A nyitott tenyerekre való tekintettel jó eleve gondoskodunk az aprópénzről. Kiteszünk az asztalra — mondjuk — húsz krajcárt. Megjegyzendő, hogy a koldusokkal szemben a krajcáros számítás járja. A kicsi összeg rövid időn úgy eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Újabb üteget kell harcba szólítani. Nemsokára azt is megemésztik a reszkető tengerek. Nem egyszer tettünk próbát. Közvetlen tapasztalatunk az, hogy közepes forgalmú helyen — mert ez is határoz — 35—de krajcárjába kerül egy családnak a pénteki jótékonyság. Ezt átlagnak el is fogadhatjuk. Egy emberre egy krajcárt számítunk, úgy értesültünk különben, hogy vannak városrészek, ahol ennél jóval többen fordulnak meg. De mert akkor is, ha kétségtelenül rászorulóezegényeinkről egyébiént goljidoskodnyánk, a koldu -