Mohács, 1902 (2. évfolyam, 2-52. szám)

1902-01-12 / 2. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rosenthal Márk és Fia könyvnyomdája, Király-utca 781. sz. Kéziratokat vissza nem adunk. Főmunkatárs: MEZEY LAJOS. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona. Fél évre 4 korona. Negyed­évre 2 korona. — Egyes szám ára 16 fillér. " ■ = Nyilt-térben egy sor 30 fillér. - ■= A péntek és szegényeink. (M. L.) Péntek van. Ünnep-, vá­sár-, munkanapja vagy Golgothája-e a szerencsétlen nyomorékoknak és az ösztöver izmú, inatágult, petyhüdt idegzetű erőtelen nyomorultaknak? — bajos eldönteni. — Ünnepnapjuk any- nyiban, amennyiben megváltja az éhínség marcangoló szenvedéseitől; de vásár is, melyen szinről-szinre bemu­tatott tehetetlenségök elszomorító lát­ványosságáért a kegyes szivek ala­mizsna morzsáit kapják cserébe és munkanapjuk, hiszen hajnalhasadáskor már talpon vannak és szakadatlanul működnek, mig csak az esti szürkület sötétre szőtt fátyolát reá nem borítja siralmaik bús tanyájára; hogy pedig Golgotha, azt önkénytelenül eszünkbe juttatják vánszorgó lépteik, reszkető térdeik, nehéz lélegzésük, a kolduló alázatosságból fedetlenül hagyott vihar­vert tar koponyájuk és egyéb jelek. Péntek van. A kéregetők raja ellepi a várost. Az ajtók előtt egyhangú zümmögéssel morzsolják le imáikat és meggémberedett karjaikat nehézkesen nyújtogatják a szorongva lesett fillérek után. Keserves böngészet a kegyelem mezején. Péntek van. A hivatásos és nem hivatásos koldusok serege zörget ajta- inkon. Hivatásos koldusoknak azokat mondjuk, akiket a község erre képe­sített s diplomájukat egy sárgarézből formált bárca alakjában mellükön vise­lik; de a hivatásos csoporthoz soroz­zuk azokat is, a kikre a szivet facsaró diplomát a természet vagy a véletlen balsors sütötte rá. A ki ebbe a két csoportba nem sorozható, az a nem hivatásos. Mert vannak ilyenek is. Ezek megint két részre tagozhatok. Vannak közöttük olyanok, a kiknél megvan a lényeg arra, hogy a koldu­lásra jogosítottaknak tekintsük s csak a külső feltételek különböztetik meg az előbbi osztálytól és vannak olyanok, akik a jó alkalmat felhasználják, bele­vegyülnek a könyörületért esdő ára­datba s gyűjtik a filléreket mint — mellékjövedelmet. Akad közöttük olyan család, hogy egyik tagja a másiknak adja kezébe a kilincset. Vannak azután olyanok, a kik ezt a mesterséget könnyebbnek tartják, mint pl. a kő- örést s szívesen igénybe veszik, ha indokolatlan apró játékaikat nem zavar­ják. Sajnálatraméltók azok, a kiket a pillanatnyi munkanélküliség nyomora kényszerit még el nem zsibbadt ön­érzetük megalazására. Ezt a szomorú osztályozást talán még folytathatnék; azonban elvégre sem ez a célunk. Csak rá akartunk röviden mutatni arra, hogy nem egy forrásból zuhognak a kéregetők csa­patai. A törvény szerint minden község­nek kötelessége, hogy szegényeiről gondoskodjék. Ez helyesen van s a társasulás természetes következménye. Minden szerves egész összes részeinek fentartásáról gondoskodik. Azokról is, melyekből közvetlen haszna nincs. A társadalom is élőszervezet, le kell hát ebből vonnia a következményeket. Ezt a természet rendje követeli, de követeli ezenfelül az ember erkölcsi méltósága s ennek ..gszcbb virága: a jótékonyság. Mikor Viktor Hugó a romanticismus górcsöve alatt mutatta be a világnak a nyomorultakat, egy helyen elősorolja azokat a fenséges jelzőket, melyekkel az ember Istenét megtiszteli: „Te vagy a mindenható, mindentudó, mindenütt jelenlevő, örök­kévaló, de — úgy mond — minden címeid között a legmagasztosabb, hogy te vagy az irgalom Istene.“ Igen, a könyöriilet, a jótékonyság az embernek az a megkülönböztető nemes tulajdonsága, mely legközelebb hozza az irgalom örök kútfejéhez: Istenhez. Ám az isteni irgalom, a nemes könyörület érvényesülésének viszon­tagságokkal bőven megrakott földi pályafutásunkon tág tere van. A köz­ség szegényeiről való gondoskodást nem ebbe a magasztos címbe, hanem egyszerűen a társasulásból származó kötelességek közé sorozzuk. Oda sorozza a törvény is. Eleget teszünk-e mi a törvénynek? Nem. Legalább nagy részben nem. Van ugyan szegény­házunk, a melyik a törvény betűjének akar eleget tenni, ám a szegényekről való gondoskodást kihasítottuk a köz­jótékonyságnak. És ez nem mindegy. Nem min­degy azért, mert a jótékonyság forrása az egyén akarata. Ennek ugyan a vallás-erkölcsi felfogás szerint wila- mennyiünkben egyaránt kellene buzog­nia. De az arányosság szempontjából még akkor sem volna helyes a teher­megosztás. Mai felfogásunk azt köve­teli, hogy a közös terhekhez ne egyenlő mérvben, de teherbíró képességünkhöz arányosan járuljunk hozzá. Sőt már ez is meghaladott álláspont. A foko­zatos (progressiv) hozzájárulás méltá­nyosságát ma már csak kevesen tagad­ják. De ha szegény és gazdag minden pénteken és minden kéregetővel szem­ben egy krajcárral rója le e kötelessé­gét, nem érvényesül az arányosság, még kevésbé a fokozatosság elve. Azután meg nem szabad megfeled­keznünk arról, a mire már fennebb is céloztunk, hogy a kéregető nyomor előtt az nyitja meg ajtaját, a kinek kedve tartja. Sőt a polgártársaink iránti tiszteletből azt is feltételezzük, hogy egyesek nem a koldulok ostroma miatt reteszelik el kapujokat, hanem egyéb okból, a mi sokszor téri}, leg úgy is van. De hát ez az eredményen nem változ­tat. Azon az eredményen t. i., hogy szegényeinket nem a község tartja el, hauem az egyesek jótékonysága. Iga­zat mondottunk hát azzal, hogy a törvénynek eleget nem teszünk. Pedig úgy a méltóságunk, mint az érdekünk kötelességünk teljesítését követeli. Hogy a község méltósága ezt követeli, azt talán senki kétségbe nem vonja, hogy pedig mi az érdekünk, azt egy kis számvetés szembeszökővé teszi. Tehát péntek van. A nyitott tenyerekre való tekintettel jó eleve gondoskodunk az aprópénzről. Ki­teszünk az asztalra — mondjuk — húsz krajcárt. Megjegyzendő, hogy a koldusokkal szemben a krajcáros szá­mítás járja. A kicsi összeg rövid időn úgy eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Újabb üteget kell harcba szólítani. Nemsokára azt is megemésztik a resz­kető tenyerek. Nem egyszer tettünk próbát. Közvetlen tapasztalatunk az, hogy közepes forgalmú helyen — mert ez is határoz — 35—dó krajcárjába kerül egy családnak a pénteki jóté­konyság. Ezt átlagnak el is fogadhatjuk. Egy emberre egy krajcárt számítunk, ügy értesültünk különben, hogy vannak városrészek, a hol ennél jóval többen fordulnak meg. De mert akkor is, ha kétségtelenül rá^zoi-ulü'ezegényeinkről egyébiUüD goijidosAodnjánk, a koldu­­X

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék