Mohács, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-01 / 44. szám

, aztán őt sem elégíti ki, de adósa marad a nagy társadalomnak is, soha le nem róható tartozással. Érzi, hogy gyűlöli azt a népet, melyet szerethetni vélt s tudja, hogy őt is gyűlöli az a nép, mely tán lelkesedéssel hozta közébe egykoron. S ez mind, mind csak azért van — ami más pályán hiba sem lenne — hogy népe közéletében részt nem vett soha, vagy magát megértetni nem tudta, a nép szeretetét, becsülését kicsinyli, családi, gazdasági és társadalmi életével nem törő­dik , azt sínylődni, vagy tán ép a rossz útra térni engedi. Itt aztán orgiáit üli az „urak“ elleni gyűlölet, megsemmisül a sze­retet. De miután a jegyző közéletben való működése hivatalos állásával szoros össze­függésben van — habár e munka keretébe szorosan nem is tartozik — csonka lenne munkánk, ha­bár röviden vázolva nem érintenők a jegyző hivatalos működését. A jegyzői állás kötelességszerű, hű betöl­tése a legterhesebb. Ez hajtja végre a leg­felsőbb helyről jövő rendeleteket; ez tesz jelentéseket felsőbb helyen községeinek, ezek lakosságának köz- és magán­ügyeiről ; ez ügyvéd, bíró, végrehajtó és még kisbíró is egyszemélyben. Végrehajtója felsőbb hely­ről jött olyan rendeleteknek, melyek egy emberöltős óta divó szokásokat, hagyomá­nyokat forgatnak ki rozsdás sarkaikból, viszont neki kell átgyúrni községeinek, né­pének sokszor naiv, együgyü és sokszor államellenes óhajaikat s azokat megfelelő formában — a­z­t megközelítőleg — feltá­lalni, s mikor aztán azon boldogító tudatban hajtja fáradt, kimerült testét nyugovóra, hogy mindent hűen elvégezett, fent is, lent is eleget tett; akkor jön fáradt testére a hideg zuhany felülről, hogy tessék a­z értelmében pontosan eljárni, a kellő erélyt kifejteni s a törvénynek minden körülmé­nyek között érvényt szerezni. Erre pedig alulról mérgezett tűszurásként hangzik felé a vád: „mi adunk neki kenyeret, mégis az urakhoz húz !“ Biz ez szomorú, de való! Ennyit s ezt is csak azért tartottam szük­ségesnek megemlíteni, hogy jobban kidom­borodjék a jegyzőnek társadalmi téren való tevékenységének, munkálkodásának szüksé­gessége. Mert épen ezen fent vázolt furcsa körülmények ösztönözhetnek minden jegy­zőt arra, hogy községeivel s népével a kor szellemét megértetni törekedjék, a korral való haladást beléjük oltsa s meggyőzze téves fogalmaikról. Szóval irányt mutasson a mely irányban haladva, párhuzamban haladhat ő is, népe is a nagy társadalom­mal , mert csak igy fog megszűnni a fent jelzett visszás állapot. De viszont, hogy a jegyző a társadalmi téren kellő erőt fejt­hessen ki, feltétlenül szükséges, hogy a jegyző hivatalában, hivatásának gyakorlásá­ban becsületességével, munkásságával és jellemszilárdságával tekintélyt, szikla alapon épült tekintélyt szerezzen. Ezt még szükségesnek tartottam megje­gyezni a jegyző hivatalos működésére nézve , de most térjünk át közéletben való műkö­désére­ is. „Unus homo, nullus homo“, egy ember még nem ember, azt mondja a latin köz­­m­ondás. „A gép kerekei elszigetelten kevés eredményt, vagy semmit sem mutatnak,de tervszerűen egymásba fogódzva, csodálatos erőt fejtenek ki, így áll a dolog az egyedi és társas, vagy testületi együttes munkával is. A népesség és a társulási erő növeke­désével mindenütt azt látj­uk, hogy az ember mindinkább a természet urává lesz“, mondja egyik írónk, tehát társadalmi köröket, gaz­dasági egyesületeket alakítsunk. Alakítsanak a jegyzők mindenek­előtt népművelődési köröket, nagyon égető szük­sége van erre hazánknak, különösen föld­mi­veléssel foglalkozó népének. Szervezzünk olvasóköröket; e célra nyerjük meg a hely­beli inteligenciát az eszmének, hisz ezeknek is ugyanazon társadalmi kötelezettségeik vannak, mint a jegyzőnek, tehát kell, hogy kezet fogva, közös erővel munkálkodjanak a társadalomnak a lét által ezen megköve­telt nagy munkájában. Ne riadjunk itt visz­­sza semmitől, hisz­ nem is olyan nehéz ma már egy ilyen olvasó-egyesület felállítása; papnak, tanítónak és jegyzőnek mindenütt járnak hírlapok, itt-ott kis könyvtárral is rendelkeznek, segít a magas kormány is, úgy, hogy a helyiségen kívü­l nem nagy anyagi áldozat szükséges annak létesítésé­hez ; az ehhez szükséges számú tagokat szerintem egy kis utánjárással össze lehet hozni és tartani. Ha megalakult, ennek szellemi vezetését az intelligenciának kezé­ből kiengedni nem szabad, anyagi részének vezetését is — míg az egyesület fennállása biztosítva nem látszik — jegyző, pap és tanító végezzék. Itt aztán bő alkalom, tág tér nyílik a társadalmi élet felébresztésére, fejlesztésére és irányítására. Szinte átformálódnak a gondolatok, világosan látja a nép a társa­dalmi élet rendjét, menetét ; azt megszereti, meg fog szűnni az osztálygyűlölet, ami sajnos, ma annyira lábra kapott, mert meg­fogja ismerni gyűlölete tárgyát, az „urat“, legalább az általa gyűlölt osztálynak azon részét, mellyel legtöbbet érintkezik, mert meggyőződést fog szerezni, hogy az a sok — szerinte felesleges — intézkedés, ha nem is válik közvetlen hasznára, de mégis az emberiség, a közjó előmozdítását célozza. (Folytatása következik.) A „Mohács“ tárcája. Ha leszáll . . . Ha leszáll a nap az égről Homályos lesz koronája, De aztán felragyog újra — Utoljára, utoljára. Ha dagálykor partra csap ki A szerelmes tenger árja, Megöleli a sziklákat— Utoljára, utoljára. Hanem mégsem utoljára! A fényes nap újra feljö,­­ Minden estén új dagály lesz S visszajö a langyos szellő. Mikor elbúcsúztam tőle S csókot nyomtam njakára, Csak a szivem­ tudta, sírta: Utoljára, utoljára . .. Szombatos Elemér: A jótékony ember. A „Mohács“ eredeti tárcája. Lénárd Vince könyvvezető a barátai és önmaga előtt is sokszor ismételte: — Sohasem házasodom meg. Nem le­het bízni az asszonyokban. Lénárdot a kollégái ezért a bogaráért mindannyiszor kinevették. Az üzlet nagy irodájában, ahol Lénárd naphosszat a rengeteg üzleti könyveket bujtja, sok lány volt alkalmazva. A férfi­alkalmazottak, ha csak szerét ejthették, megcsipkedték a lányok orcáit, a fülükbe pajkos szavakat sugdostak, amitől a lá­nyok elpirultak és hangosan kacagtak. Lénárd Vincének a pajkosságok szinte fizikai fájdalmat okoztak. Bántotta a kollé­gáinak szabad viselkedése és még érzéke­nyebben sebezte meg a lelkét az, hogy a lányok nem utasították vissza e viselke­dést. — Istenem !— gondolta magában, — hát ezekből lesznek a szerető hitvesek, az élettársak ? Mélységes gyűlölet támadt a szívében. Pedig alapjában élt-halt a nőkért. Az üzleti könyvek rengeteg számjai közül gyakran mosolygott felé egy-egy szép asszonyarc, telve titokzatos ígérettel, rejtelmes és bűvös ígérettel. Beleszédült a feje. Óh, ha volna egy asszony, egy makulátlan, tiszta, nem földi asszony, aki egész lelkével, minden gondo­latával az ölébe dobná magát egy végnél­küli hosszú életre! A terem sarkában kacagás hangzott fel, valamelyik leány évődött az egyik gyakor­nokkal. Lénárd Vince lelkéből egyszerre kireb­bent a szép álomkép. Ökölbe szorult a keze és dühösen csapott az előtte fekvő hatalmas könyvre. Soha, soha nem háza­sodom meg! Óh hisz az rettenetes volna. Örökké kínozná az a gondolat, hogy a fe­leségével is hasonlóképpen bántak, mielőtt ő ismerte volna. Talán akadt férfi, akinek keze érintette a derekát, aki forró szavai­val, ha csak egy gondolatnyi időre is foltot lehelt a lelkére. Megőrjítené ez az örökös kínzó gondolat. Hanem hiába minden. Lénárd Vince, aki egyszerre gyűlölte is, imádta is a nőket, megházasodott. Uj leány került az üzlet levelezői osztályába s ez a lány, amikor az első napon valaki hivajkodva megszo­rította a karját, heves elutasító mozdulatot tett. Ez a mozdulat megfogta a Lénárd Vince szívét és félév múlva már feleségül is vette a leányt. n. Csinos, kövérkés puha asszony lett Lé­nárd Vincénéből. A férje tejben-vajban fü­­rösztötte, féltékenyen őrizte, mint egy szép fényes tollú madarat. Az asszony élete különben is hasonlított a kalitkába zárt madáréhoz. De cifra volt a kalitka. Kénye­lem és uraság vette körül a rab madarat s a rabtartó férj lelkét is odaadta volna, csak hogy biztosítsa magának az asszony örökkétartó vonzalmát. Természetesen Lénárd Vincéné már nem járt el többé a nagy irodába üzleti levele­ket fogalmazni. Otthon it­t örökösen unat­kozva és lustálkodva s ettől a semmittevés - Mohács 1903 november 1. Hírek. Személyi­­hir. Fejérváry Imre báró dr. főispán, Frigyes főherceg meghívására csü­törtökön részt vett a bellyei szalonkavadá­szaton, ahonnan pénteken este tért ismét vissza Pécsre. Frigyes főherceg Baranyában. Frigyes főherceg feleségével, Izabella főhercegnővel, két leányával, Mária Christina és Henrietta főhercegnőkkel, továbbá vejével Sarin Manó herceggel és sógorával Croy Dilimen her­ceggel vadászat céljából múlt vasárnap reg­gel Laskafalun át Kőriserdőbe érkezett. Vasárnap reggel fél 8 órakor Frigyes fő­herceg Laskafalura ment, ahol Jilly Viktor főszolgabíró fogadta a templom előtti téren. A templomban a főherceg szent­misét hall­gatott, azután vadászatra ment, melyen egész családja is részt vett. Mindjárt ezen első vadászat alkalmával 30 sneptet , nyulat, 2 rókát és 1 fácánt lőttek. Estély tűzoltó-egyletünk javára. Meg­emlékeztünk már arról, hogy az iparosok olvasóköre a kebelében alakult műkedvelő társulat közreműködésével ,e hónapban szini előadással egybekötött táncestélyt

Next