Mohács, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-03 / 1. szám

t azok minden sarkából, de vajmi sok­szor vár hiába a szegény iparos vég­zett munkájának bérére! — Haladunk! A gyárakban szüntelen, ünnep- és vasárnap is egyre zakatolnak a gépek, ahonnan a leghaszontalanabb dús cik­kek látnak sokszor napvilágot, míg a szegény munkás sápadt arccal áll a gép mellett s felsóhajt: Istenem! ha nem tudnám s erősen nem hinném, hogy van egy hely, ahol minden szenve­dést ki fogsz egyenlíteni, irigyelném a lelketlen gépet. Ez legalább nem érez, nem fáj neki semmi, de az én szivem majd meg­reped, ha elhagyott nőmre, éhező gyermekemre gondolok. Haladunk a boldogságban is? Mi biztosítja ezt? Talán a biztosító tár­saságok? Van ilyenféle sok, tűz-, jég-, életre stb. persze csak azok számára, akik fizetni tudnak, szegény embert nem igen biztosít senki. De mondja valaki ott van a lutri, próbálja a sze­gény ember a szerencsét, de a szerencse keresése miatt több ember akasztotta fel magát, mint a­hány főnyereményt csinált. Hol itt a boldogság nevében ígért haladás? Vessünk egy futó pillantást az emberre és lássuk, hogy az Isten az úr, s az ember dacára bámulat­keltő fölfedezéseinek, alárendelt, gyarló, függeteg teremtménye. Mikor jő az ember a világra ? Mikor hívják. Mikor megy ki abból? Mikor kiűzik. S a bölcső közt, melyet nem ő választott, s akaratától még kevésbé függő sirja közt minő a föld, hová egy pillanatra sírni jött? Föld, mely nem az övé; föld, mely létezett előtte, létezni fog utána is; föld, mely határozottan a más tulajdona, melynek szellemünk hatal­mával csak külső héját tudjuk felkar­colni, s mely könnyen röpít bennün­ket a térben, nem mint királyt, ki kormányozza, hanem, mint gyerme­ket, kit ölén ringat. Jönni, mikor Isten hiv, menni, mikor küld, sírva időzni a földön, mely nem a mienk: ez volt az ember sorsa tegnap és ma is. Nem látom, hogy tudományos haladásunk ezen valamit változtatott volna . . . S mit mondjunk az ember életéről?! Mily gyönge az ember! Élek, de mi kell hozzá, hogy meghaljak? Egy félig nyitott ablak, egy be nem tett ajtó, kis léghuzam s halott vagyok. Éppen a legszükségesebb tudományokban a legbizonytalanabb az ész. Hogy áll a gyógyítás mestersége? Hatezer év alatt a tudomány nem tudott életünk­höz egy órát, termetünkhöz egy hü­velyknyit adni, homlokunkról egy redőt elsimítani. Vagy azzal vigasztalnak, majd fejlődik a tudomány? Köszönöm a biztatást, az emberiség meghal, nem ér rá várni! — Az ember meghal, eltűnik mint a hab. Az ember perc­­ről-percre enyészik. Ilyen az élet! Lehet-e ilyen életnek teljes boldog­sága? Mindenütt bizonytalanság ! Hol­nap hol leszel­? boldog leszek, vagy nyomorult, nagy vagy kicsiny, gaz­vagy szegény? Hol halok meg? Mi biztosíthat egy napról, egy óráról? — Senki, csak az idők ura és Istene. Azért ma, midőn látjuk, mily villám­sebességgel röpült el fölöttünk egy év s a múlt év eltűntével az új küszö­bén állunk: adjunk hálát a jó Isten­bennem a szikra, mert nagyon szerettem, anélkül, hogy e szerelem igazi édességét csak egy pillanatra is élvezhettem volna. Nem maradt, csak egy félóra szomorú em­léke belőle. — Halljuk! Halljuk! hangzott az asztal körül. — Nem lesz nagy gyönyörűségtek belőle, szólt maga elé merengve Feller. Kis szünet után pedig így folytatta : — Akkoriban Dél-Amerikát barangoltam végig. Lovon, mindössze egy kísérővel vág­tam át az Amazont kisérő és rengetegen . Rio de Janeiróból vasúton igyekeztem to­vább Buenos-Ayresig, ahol egy barátommal volt találkozóm. Tikkasztó volt a hőség s estefelé egy kisebb állomáson kénytelen voltam kiszállani, hogy valami itallal frissít­sem föl elernyedt idegeimet. Éppen át akar­tam menni a pályatesten a vasúti vendéglő felé, mikor mögöttem, lágy dallamos han­gon spanyolul megszólalt valaki: — Uram, kérem. Megfordultam. Gyönyörű, fiatal leányarc mosolygott rám az egyik kupé ablakából. Arcom nyilván elárulta gyönyörködésemet, mert a hölgy mélyen elpirult s kissé ha­bozva, halkan szólalt meg ismét. — Nem érzem jól magam uram. Megöl ez a forróság s annyi erőm sincs, hogy le­menjek. Ha nem terhelem vele, arra kérném, hozzon valami frissítőt. Kevés időnk volt. Nem is feleltem. Bé­nek a vett jótéteményekért, kérve, adjon erőt, kitartást a jövőben, hogy úgy saját, mint édes magyar hazánk jövőjén munkálkodhassunk. Nincs itt teljes boldogság a földön, keressük azt annál, akitől minden jó jön : Isten­nél, ki minden örömünk, boldogsá­gunk kutforrása. Ezt cselekedvén, akkor igazán beteljesedik rajtunk a szokásos jó kívánság, hogy „boldog új évet“ kívánunk egymásnak, mert valóban boldogok is leszünk! Zs. M. A „Mohács“ tárcája. Pásztoróra. A „Mohács" eredeti tárcája. Ebéd után a hölgyek a fürdőszálloda hús szobáiba menekültek egy kis sziesztára, mi férfiak pedig — a rendes kompánia — künn a verandán szürcsölt­ik a kalandok­kal fűszerezett illatos mokkát. Ismét Feller beszélt, az elegáns, világlá­tott Feller, ki gyűlölte a szebbik nemet s igy természetesen ezúttal is a nőről cseve­gett. Szívesen hallgattuk. Érdekes dolgok­ról beszélt mindig s plasztikus előadásában szinte megelevenedtek előttünk az egyes képek. Szinte éreztük a leanderek illatát, gyönyörködtünk a szerelmes fészkek hős­nőiben s vele éltük végig kalandjait. Arról beszélt, hogy nincs olyan férfi, kinek életé­ben legalább egy nő szerepet ne játszanék, s hogy a legsavanyúbb kedélyű ember életében is vannak szerelmes pillanatok, amelyek mélyebb nyomot hagynak lelké­ben, amelyek édes vagy bús emlékei késő vénségéig kísérik. — Az ember azt hinné, hogy magadról beszélsz, jegyezte meg Pataky gúnyosan. — Eltaláltad. Én se vagyok kivétel. Én is voltam szerelmes, legalább egyszer s az én emlékeim, melyek szerelmemhez fűződ­nek, a legszomorubbak közé valók, mert hirtelen, mintegy delejes ütésre gyűlt ki Ha élne még a legnagyobb magyar, Széc­hényi István gróf, a nemzet gazdaságának fokozását célzó munkájában bizonyára ér­deme szerint méltányolná a modern gazda­sági élet lüktető szervét, a reklámot, az újsághirdetést. S művében, melyet a haza iparáról és kereskedelméről ima, első he­lyen emlékeznék meg a kereskedelmi rek­lámról, amely nélkül manapság már a for­galom el sem képzelhető. A politikában, egyáltalán a közéletben a sajtóé a vezető szerep, s a közgazdasági életben, a keres­kedelemben és iparban a reklám és újság­hirdetés egybe van forrva a boldogulás fogal­mával. Az a kereskedő és iparos, ki manap­ság nem hirdet az ne számítson tartós si­kerre, azt elnyomja a nap-nap után fokozódó verseny. A külföld mintájára van berendezve a mi közgazdasági életünk. S látjuk, hogy a kül­földön a reklám s az újsághirdetés a leg­nélkülözhetetlenebb segédeszközét képezi úgy a kínálatnak, mint a keresletnek. A reklám által szerez arról tudomást a közön­ség, hol szerezheti be legalkalmasabb szük­ségletét, s ugyancsak a reklám által jut a kínálat a vevőközönségnek egy olyan réte­géhez, melyet se személyesen, se más után rohantam a vendéglőbe s egy perc múlva egy üveg pezsgővel s gyümölccsel tértem vissza a szép ismeretlen kupéjához. A leány ott ült a kupé pamlagán az ablak mellett s mosolyogva köszönte meg, mikor a telt pezsgős poharat feléje nyújtottam. Mialatt a gyöngyöző italt szürcsölgette, időm volt közelebbről megnézni. Most láttam csak, mily gyönyörű teremtés. Alig lehetett tizenhét esztendős s egész lényéből a fiatalság üde, hóditó bája áradt­­felém. Könnyű világos ruhája odatapadt gyönyörű termetéhez s a legklasszikusabb idomokat sejtette. A fő pedig a legszebb volt, amit valaha álomban vagy festve láthattam. Halvány finom orcát hullámos barna haj keretezte, a hófehér homlok alatt pedig a csudás kék szempár ragyogott, s amint apró ajkai a pezsgőt szürcsölgették gyönyörű fehér fogsora vil­lant elő. Életemben először zavart meg egy nő látása ennyire. Szótlanul gyönyörködtem benne s zavaromban bemutatkozni is elfe­ledtem. Delejes áram tartotta fogva mindent ’ idegemet s abban a pillanatban elhittem, hogy a szerelem, mint a villám lobbanása, hirtelen foghatja meg az ember szivét. A leány megérezte a hatást, melyet szépsége rám tett s talán, hogy zavarát palástolja, vagy mert tényleg szenvedett, azzal a ment­séggel, hogy nagyon bágyadt, félig a pam­­lag párnájára dőlt s behunyta szemeit. Alkonyodott, a fák s a dombok, mint Mohács 1904 január 3. A boldogulás művészete.

Next