Mohács, 1908 (8. évfolyam, 2-13. szám)
1908-01-12 / 2. szám
Farsang, Mohács, január 11. (F. É.) A hőmérő fagypont alá szállott s Karnevál herceg diszes kíséretével, hófúvással, fagygyal zúzmarával megtartotta ünnepélyes bevonulását birodalmába. De mintha valamivel szegényesebb, kopottabb, lezülöttebb lett volna az idén Karnevál herceg udvara, mintha kevesebb örömmel, kisebb vigsággal fogadták volna a fenségét, a mulatni vágyó emberek. Talán kihalt az emberekből a mulatni vágyás ingere, nem vonta már Terspsichore táncos múzsája az ifjúságot? Avagy más okokban keresendő az idei farsang szegénysége, komor hangulata?! Kérdések, melyekre felelni könnyű s a mellett szerfelett nehéz. Az emberek nem unták még meg a vigságot. Terpsidorenak sem okvetlenül szükséges, hogy gyászsályolt borítson aranyszínű fürteire. A felelet könnyű, ha azt válaszoljuk,hogy nagyrészben Karnevál kopottságát az általános gazdasági pangásnak köszönheti,ha ugyan talál köszönni valót benne. Mert ugyan kinek tellenék kedve a rettenetes drágaság közepette, olyan kiadásokba keveredni, amelyek nem okvetlenül szükségesek- s ki fogja amúgy is túlterhelt háztartási költségvetését, még egy mulatság, nem is csekély költségtöbbletével túlterhelni? Mert bálba menni nagy szó családos embernek. Hetek, hónapok keresménye mehet rá s esetleg mulatság helyett csupán boszuságot okozott résztvevőiknek. Mert itt természetesen leányos családokat kell értenünk a bálba, mulatságba járók alatt. S ezeknél a jó mulatáshoz a túlcsapongó kedélynél, még sok egyéb fontos kellék is szükséges, melyeket esetleg olcsó pénzen be sem lehet szerezni. Tehát a gazdasági pangás, noha nagy része van az időfarsang komor s kellemetlen hangulatának előidézésében, mégsem tekinthető az egyetlen oknak, mely ebben közreműködik. Számos egyéb körülmények játszottak közre az idők folyamán, hogy a farsang, de különösen a nagy farsangi mulatságok elvesztették jelentőségüket s lesülyedtek arra az alacsony fokozatra, amelyen most a költészet, az idealizmus s a leányálmok legnagyobb keserve sínylődnek. Az első bál! O, mi volt ez dédanyáink s talán még nagyszüleink korában. A szivek beléremegtek, az orczák kipirultak az első bálé izgalmaitól a még később is, mikor az idő mindent elmosó patinája, lassanlassan ezt a gyönyörű álmot is mind jobban s jobban elhomályositá, még akkor is a lélek mélyén ott csilámlott az első éjszaka s rendesen az első ideál képe, varázslatosan, üdén, mint soha el nem múló édes visszaemlékezés. Hová tűntek e szép álmok, hová e csillogó képzetek? ! A modernélet praktikus intézményei, elsöpörték az első bálok, az első ideálok csillogó, káprázatos világát. Helyébe lépett az intim, bensőséges mulatságok, a zsúrok, kuglizók s házi estélyek korszaka, hol a meghívottak egy szorosabb, szűkebb kört képezve, egymást valamennyien ismerve, esetleg jobban érzik magukat, ha kisebb helyen is. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as ÚJSÁG Szerkesztőség és kiadóhivatal Király utca 781. szám alatt. Kéziratokat vissza nem adunk. Felelős szerkesztő : Dr. RÓNA GYULA ügyvéd. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : egész 8., fél 4., negyed évre 2 korona. — Egyes szám ára 16 fillér. Hogyan tartanak titkot a férfiak ? Irta: Sas Ede. A „Mohács“ eredeti tárcája. Zsigray számtanácsosné és bűntársai — egy csomó szép fiatal asszony — elhatározták, hogy a Margitszigeten fényes mulatságot rendeznek. Csak a jótékony céllal nem voltak tisztában. A közönség ugyanis a jótékony célok közt sem szereti a régi kopott cégeket. Valami új kell neki. Ezért hát Zsigrayné nem titkolható örömmel olvasta egy reggel az újságban, hogy Tátra-Dobróc községe porrá égett és a lakosság koldusbotra jutott. Másnap már megjelent az összes lapokban a jótékonycélú mulatság reklámja a Tátra dobróci tűzkárosultak javára , két hét múlva pedig a margitszigeti vendéglő nagytermében csak nagy ügygyel-bajjal tudtak maguknak utat törni a keringéső párok a sűrű sokaság közepette. Zsigrayné Boda Gáborral táncolt legtöbbet, aki ezen a viharos, forró éjszakán talán tizedszer bolondult bele újra a gyönyörű barna asszonykába. A fiatal nyugalmazott főispán, akit azért mondattak le, mert méltóságához nem illő, vidám, legényes életet folytatott: már vagy tíz sikertelen hadjárat után felbőszülve hagyta ott a szép táncosnőt. A könnyebben bevehető váraknál keresett vigasztalást és talált is eleget. Legalább így beszéltek a klubban, a szalonokban , mert a Boda Gábor hódításairól sokat beszéltek, mint ahogy az úgynevezett nőhódítók szerencséjéről egyáltalán sokat, de igen sokat szoktak beszélni . . . De ez a vigasztalás, úgy látszik, nem kárpótolta a gavallért, mert most, mikor Várnay egy édes, divatos keringője közben karjai közt érezte a fiatalasszony formás, sugár derekát, megesküdött, hogy ezt a bűbájos teremtést, törik szakad, meg kell hódítania. Reménye nőtt, amikor a barna fejecske egy-egy lágyabb ütem alatt vállára hanyatlott s a szive diadalmasan kezdett dobogni, mikor Zsigrayné a szupér csárdás után sétát ajánlott neki. Messze elsétáltak a tánc helyétől. A fák édesen aludtak a muzsika szó mellett, mely csak igen halkan szivárgott oda. A Szent János bogárkák zöldes fényben röpködtek bokorról—bokorra, mint a liget éjjeli őrei. — Nina, az Istenért, miért kínoz tovább ? ragadta meg a fiatal ember egyszerre, minden bevezetés nélkül a tanácsosné kezét. Hiszen már csaknem bevallotta, hogy szeret. S ha nem vallotta volna be, akkor is tudnám, mert elárulta ezerszer. Akkor hát mire való ez a kegyetlenség ? Talán a halálba akar űzni ? — Milyen boldog Ön, kedves barátom, nevetett az asszony. Harminchat esztendős — mert van annyi, ugye bár ? és mégis képes ilyen diákos felhevülésre ! Talán bizony itt ugrik a szemem láttára a vízbe ? Azzal ugyan nem fog nekem imponálni. Tudom, hogy háromszor nyert díjat az úszó versenyen. — Jó, csak csúfolódjék, de én komolyan megfogadom, hogy nem nyugszom addig . . — Lám lám ! Micsoda vakmerő fogadás ! Pedig azt hihetné az ember, hogy a legutóbbi kalandja elvette egy kissé, a kedvét a hasonló fogadásoktól . . . — Csöppet sem. — Pedig az öreg őrnagy ugyancsak helyben hagyta. Két hétig feküdt, és ezen felül egy hónapig járt fölkötött karral ugyebár ? — Sajnált ? — Ő legkevésbbé sem. Maga kereste. Mondják, hogy a legmeghittebb barátai előtt egy pár diszkrét célzást ejtett az őrnagyné barátságáról ... A meghitt barátai elmondták a férjének . . . — Nina ! Maga engem indiszkrécióval vádol. Azt hiszi, nem szánom-bánom én, hogy akkor, véletlen mámoros fővel egy pár vigyázatlan szót ejtettem el ? De ki hitte volna, hogy a legjobb barátaim tovább adják ? . . . S maga most már azt hiszi, hogy én nem is tudnék megőrizni egy drága, egy szent titkot ? Azt hiszi, hogy nem vagyok gavallér ?