Mohács, 1908 (8. évfolyam, 2-13. szám)

1908-01-12 / 2. szám

, mint a régi világ hatalmas táncter­meiben, az ott összeverődött egymást nem ismerő nagy közönség. Az első ideálról pedig ne is be­széljünk. Az egyszerűen a mamuthok sorsára került. Kihalt, kiveszett. Ma már nincs ideál, ma nincs szerelem. Tisztelet a kivételnek. Ma csak há­zasulandó fiatalemberek vannak, ha ugyan vannak. S a szerencsétlen leányok pedig ahhoz mennek, aki kéri őket. Ezek az okok tehát, melyek nem egyszerre, az idén, avagy az elmúlt esztendőben keletkeztek, hanem las­san, fokozatosan az emberi élet prak­tikus eszméinek térhódításával egy­­időben fejlődtek, szülték azokat az állapotokat, melyek nálunk, de talán az egész világon a farsang gyönyörű időszakát, átalakították a szürke hét­köznapi élet, tovább küzködő, nyo­morgó idejére, megfosztva mindama szépségektől, melyeket az elmúlt idők s a benne élők képzelete reárakott. S most az a kérdés, hogy melyik korszak a jobb, melyik a hasznosabb, melyik a kellemesebbb. Az amely csillogó képeivel sok ifjú szív nyu­godalmas álmát rontotta meg, hogy végeredményben mégis csak az kö­vetkezzék be, mit szülei bölcsen és előrelátóan megterveztek, vagy a mos­tani, hol ugyan nincsenek, sem csil­logó attilák, sem ezüstsarkantyú pen­gése, de van komolyan gondolkozó ifjúság s ami a fő, olcsóság. A modern élet berendezéseivel messze túlszárnyalja mindenben a régi jó idők összes intézményeit. Bele kell tehát nyugodnunk abba is, hogy a mi farsangi s egyéb mulatságaink is job­bak, üdvösebbek minden tekintetben a régiek bár csillogó, de üres mulat­ságainál. Ezért tehát ne is szomorodjunk el azon, hogy az idei s valószínűleg a még elkövetkezendő farsangok mind inkább vesztenek majd jelentőségük­ből, hanem vigasztalódjunk azzal, hogy a modern ember akkor és úgy mulat, amint azt kedélyállapota s jö­vedelmei megengedik. Tehát nemcsak farsangkor s nemcsak a bálokon. Karnevál herceg uralma elhomá­lyosodik s helyébe lép a család, az otthon benső örömeivel. *­­ Mohács, január 11. – A Bán. A bán személyében változás állt be. Rakodcay távozik és helyébe új em­ber jött. Rauche vagy másvalaki, az nem tartozik reánk. Teljesen rhindegy. A személy mit sem változtat a magyar horvát közjogi helyzeten. Itt nem személyek, de elvek ál­lanak egymással szemben. Alapos a gyanúnk, hogy az új ember, bármennyit is várjanak­­ tőle, csak olyan tehetetlen lesz, mint amilyen elődje volt. És itt megint nem személyi tulajdonságaiban kell a hibát keresnünk. Emberi ész, tehetség és rátermettség csak el tudja odázni a katasztrófa kitörését, vég­leges gyógyulást nem eredményezhet. Nem a személyeken kell itt változtatni, de a rendszeren. A mostani kormány bűnös könnyelmű­séggel a végfetesig elműr­gesítette a hely­zetet. Vihart idézett fel, anélkül, hogy módjában állana a vihar elcsöndesítése. Önkéntes és felesleges engedményekkel a horvátokat követelőkké tette, az engedékeny­ség mesgyéjére lépett, annélkül, hogy elő­zetesen a maga részére is biztosította volna ennek az engedékenységnek, a gyümölcseit. Mikor azután látta, hogy ez után célt nem ér, fordított egyet a dolgon és kard­jára ütve, rettenetes erélylyel harsogta világ­gá, nem alkuszunk, most jön a rendszabá­lyozás, a kérhetetlen szigor. Sajna, itt is falstaffi szerepre vállalkozott. Kardját rozsda emésztette meg, — bécsi rozsda — és amikor ki akarta húzni hü­velyéből, egy láthatatlan kéz — a bécsi kéz — leszorította jobbját. És ekkor világosan látták Horvátország­ban, hogy övékké lesz a végső győzelem. Ez a tudat pedig addig sarkalta, ösztönözte őket,­­ amíg hatalmi őrjöngésbe nem estek. Most már a soknál is többet követelnek. Egy csapással akarják megoldani, a maguk szája íze szerint a régóta vajúdó horvát — magyar kiegyezést. Sok hibát követtünk, el, de ennek beis­­merése az első lépés a javulás felé. Ismerje el kormányunk, hogy eddigi horvát politi­kája hibás volt, így és csakis így lehet vé­get vetni ennek a pártütésnek, anélkül hogy a magyar nemzet tekintélye csorbát szenvedjen. Az uj bánnak nem szabad új kedvezmé­nyekkel jönnie. Annyit úgysem adhatunk, hogy a horvátokat békés uton leszereljük, mert akkor ki kellene mondanunk az unió szétválását. Hiábavaló áldozat tehát minden talpalatnyi tér, melylyel a horvátok előtt meghátrálunk. Békességről szó se lehet töb­bet. Arra az útra kell lépnünk, melyre Ang­lia lépett az írekkel szemben. Oly hatalmas erővel kell ráfeküdnünk Horvátországra, hogy ennek minden jogtalan követelését belé fojtsuk. Csak egy gazdaságilag és­ politikailag hatalmas Magyarország gyűrheti le az elle­ne lázadt nemzetiségeket. Ha ez a hatalmunk és e hatalom érvényesítéséhez való jogunk hiányzik, akkor lépjünk fel azok ellen, akik ebben utunkat állják. Beszéljünk világosabban? A nemzetiségek, a horvátokkal egyetemben csak azért mer­nek annyira pökhendi módon szembeszállani a magyarsággal, mert udvar kegyenceinek land, a minővel kevés halandó dicsekedhe­tik . . . Nem nyugodott addig, mig meg nem vesztegette a papokat és az őröket, s egy este bejutott a templom legbensőbb szentélyébe, holott a legszebb istennő éppen galambjait etette. Bodánosz ismerte már Afroditét Fidiász remekéből. De e percben úgy találta, hogy Fidiász közönséges kontár, aki nem méltó egyébbre, minthogy örökké csak durva kő­korsót faragjon. Elvakulva vetette magát az Olympusz leg­parányibb lábacskái elé: Istennő ! Olyan vágy gyulladt föl a lelkem­ben, a­mely csak kárhozata, vagy legnagyobb üdvössége lehet egy halandónak. Szeretlek Afrodite és azt akarom, hogy az enyém légy. Mit kívánsz ? Gazdag vagyok és hatalmas. Ha akarod hadat vezetek az Olympus ellen, letaszítom onnan Zeust és a gőgös Hérát és téged teszlek meg az Istenek királynő­jének ! Afrodite mosolygott. Mosolyától gyöngéd rózsás pir derengett a szentélyben ; a halo­­vány, leheletszerű rózsapir, mint a friss hajnalfény, reszketett a galambok hófehér tollán. Nem haragszom vakmerőségedért, halandó. Asszony sohasem haragudott meg még azért igazán, ha szerelmes epekedéssel betörtek hozzá. Sőt, mi több : vártalak is, hiszen — Dehogy­nem ! Éppen olyan gavallér, mint ebben a tekintetben, a férfiak rendesen. Tudok ám én erről egy érdekes mesét is. — Csak nem akar most mesét mondani nekem, mikor égek a türelmetlenségtől, hogy igen­t mond-e, vagy nem-et ? — Pedig a mesémet meg,kell hallgatnia. Mert abból megértheti a feleletemet is. Ül­jünk csak ide a padra. Kifáradtam a járká­­lásban. Zsigrayné csakugyan letelepedett az idil­likus liget egy bizalmas lugasába. A bálte­remben ismét keringőt játszottak. Az asz­­szony elkezdte a mesét az alig hallható, lágy muzsikaszó mellett. II. — Nem akarta történetemet meghallgatni, pedig az fölötték érdekelheti a magafajta Don Juanokat már a hogy magát sok jó­akarattal, vagy inkább rossz akarattal ne­vezik. Érdekelheti, mert a hősnője nem más, mint maga Afrodite, a szerelem Istenasszo­nya, aki egy ízben megunta a rideg Olim­­pust és leszállóit a földre, a Tempe völgyé­nek napsugaras, nevető vidékére. A lakás­keresés nem adott neki sok gondot, mert hiszen csaknem minden jóravaló hellén város templomot épített a szép Istenasszony­nak. Afrodite beszállásolta magát a legcsi­­nosabb csarnokba s körülötte a liget csak­hamar megtelt galambokkal és szerelmes párokkal, akiknek turbékolásában a jószivü Istennőnek nagy kedve tellett. Lakott azonban abban a városban, amely mellett Afrodite tanyát ütött, egy gazdag, fiatal úriember. Valamikor az aeropag tag­ja volt, de igen igen sokszor kísérték haza a lakomáról a fuvolások rózsakoszorús, mámoros fővel — hát le kellett mondania a bírói méltóságról. De ezt ne tessék cél­zásnak venni. A neve Bodánosz volt — de ezt se vegye célzásnak ; hirtelen nem jut más ó­görög név az eszembe . . . Erről az ifjúról sokkal több pajkos kalandhír for­gott közszájon, mint magáról a hellén Don Juánok isteni mesteréről Zeusról. A férjek dugták előle a feleségüket;­ az anyák per­sze nem a leányaikat, mert a valódi Don Juanok már az ókorban is csak a férjes nőkre vadásztak és békén hagyták a lányokat. — Nos, a klaszikus dapdli csakhamar hí­rül vette, hogy Afrodite milyen csábos kö­zelségben ütötte fel a sátorfáját — és e perctől kezdve egyre a ligetben barangolt, óriási ibolyabokrétával a gomblyukában.” Nem kevésbbé vakmerő ötlet született meg a koponyájában, minthogy magával a szere­lem bűbájos istenasszonyával gazdagítsa édes emlékeit. Elszédíteni az öreg archonok fiatal menyecskéit elvégre, nem nagy mesterség , de meghódítani Afroditét, az már olyan ka­ Mohács 1908. január 12.

Next