Mohács, 1908 (8. évfolyam, 2-13. szám)
1908-01-12 / 2. szám
, mint a régi világ hatalmas tánctermeiben, az ott összeverődött egymást nem ismerő nagy közönség. Az első ideálról pedig ne is beszéljünk. Az egyszerűen a mamuthok sorsára került. Kihalt, kiveszett. Ma már nincs ideál, ma nincs szerelem. Tisztelet a kivételnek. Ma csak házasulandó fiatalemberek vannak, ha ugyan vannak. S a szerencsétlen leányok pedig ahhoz mennek, aki kéri őket. Ezek az okok tehát, melyek nem egyszerre, az idén, avagy az elmúlt esztendőben keletkeztek, hanem lassan, fokozatosan az emberi élet praktikus eszméinek térhódításával egyidőben fejlődtek, szülték azokat az állapotokat, melyek nálunk, de talán az egész világon a farsang gyönyörű időszakát, átalakították a szürke hétköznapi élet, tovább küzködő, nyomorgó idejére, megfosztva mindama szépségektől, melyeket az elmúlt idők s a benne élők képzelete reárakott. S most az a kérdés, hogy melyik korszak a jobb, melyik a hasznosabb, melyik a kellemesebbb. Az amely csillogó képeivel sok ifjú szív nyugodalmas álmát rontotta meg, hogy végeredményben mégis csak az következzék be, mit szülei bölcsen és előrelátóan megterveztek, vagy a mostani, hol ugyan nincsenek, sem csillogó attilák, sem ezüstsarkantyú pengése, de van komolyan gondolkozó ifjúság s ami a fő, olcsóság. A modern élet berendezéseivel messze túlszárnyalja mindenben a régi jó idők összes intézményeit. Bele kell tehát nyugodnunk abba is, hogy a mi farsangi s egyéb mulatságaink is jobbak, üdvösebbek minden tekintetben a régiek bár csillogó, de üres mulatságainál. Ezért tehát ne is szomorodjunk el azon, hogy az idei s valószínűleg a még elkövetkezendő farsangok mind inkább vesztenek majd jelentőségükből, hanem vigasztalódjunk azzal, hogy a modern ember akkor és úgy mulat, amint azt kedélyállapota s jövedelmei megengedik. Tehát nemcsak farsangkor s nemcsak a bálokon. Karnevál herceg uralma elhomályosodik s helyébe lép a család, az otthon benső örömeivel. * Mohács, január 11. – A Bán. A bán személyében változás állt be. Rakodcay távozik és helyébe új ember jött. Rauche vagy másvalaki, az nem tartozik reánk. Teljesen rhindegy. A személy mit sem változtat a magyar horvát közjogi helyzeten. Itt nem személyek, de elvek állanak egymással szemben. Alapos a gyanúnk, hogy az új ember, bármennyit is várjanak tőle, csak olyan tehetetlen lesz, mint amilyen elődje volt. És itt megint nem személyi tulajdonságaiban kell a hibát keresnünk. Emberi ész, tehetség és rátermettség csak el tudja odázni a katasztrófa kitörését, végleges gyógyulást nem eredményezhet. Nem a személyeken kell itt változtatni, de a rendszeren. A mostani kormány bűnös könnyelműséggel a végfetesig elműrgesítette a helyzetet. Vihart idézett fel, anélkül, hogy módjában állana a vihar elcsöndesítése. Önkéntes és felesleges engedményekkel a horvátokat követelőkké tette, az engedékenység mesgyéjére lépett, annélkül, hogy előzetesen a maga részére is biztosította volna ennek az engedékenységnek, a gyümölcseit. Mikor azután látta, hogy ez után célt nem ér, fordított egyet a dolgon és kardjára ütve, rettenetes erélylyel harsogta világgá, nem alkuszunk, most jön a rendszabályozás, a kérhetetlen szigor. Sajna, itt is falstaffi szerepre vállalkozott. Kardját rozsda emésztette meg, — bécsi rozsda — és amikor ki akarta húzni hüvelyéből, egy láthatatlan kéz — a bécsi kéz — leszorította jobbját. És ekkor világosan látták Horvátországban, hogy övékké lesz a végső győzelem. Ez a tudat pedig addig sarkalta, ösztönözte őket, amíg hatalmi őrjöngésbe nem estek. Most már a soknál is többet követelnek. Egy csapással akarják megoldani, a maguk szája íze szerint a régóta vajúdó horvát — magyar kiegyezést. Sok hibát követtünk, el, de ennek beismerése az első lépés a javulás felé. Ismerje el kormányunk, hogy eddigi horvát politikája hibás volt, így és csakis így lehet véget vetni ennek a pártütésnek, anélkül hogy a magyar nemzet tekintélye csorbát szenvedjen. Az uj bánnak nem szabad új kedvezményekkel jönnie. Annyit úgysem adhatunk, hogy a horvátokat békés uton leszereljük, mert akkor ki kellene mondanunk az unió szétválását. Hiábavaló áldozat tehát minden talpalatnyi tér, melylyel a horvátok előtt meghátrálunk. Békességről szó se lehet többet. Arra az útra kell lépnünk, melyre Anglia lépett az írekkel szemben. Oly hatalmas erővel kell ráfeküdnünk Horvátországra, hogy ennek minden jogtalan követelését belé fojtsuk. Csak egy gazdaságilag és politikailag hatalmas Magyarország gyűrheti le az ellene lázadt nemzetiségeket. Ha ez a hatalmunk és e hatalom érvényesítéséhez való jogunk hiányzik, akkor lépjünk fel azok ellen, akik ebben utunkat állják. Beszéljünk világosabban? A nemzetiségek, a horvátokkal egyetemben csak azért mernek annyira pökhendi módon szembeszállani a magyarsággal, mert udvar kegyenceinek land, a minővel kevés halandó dicsekedhetik . . . Nem nyugodott addig, mig meg nem vesztegette a papokat és az őröket, s egy este bejutott a templom legbensőbb szentélyébe, holott a legszebb istennő éppen galambjait etette. Bodánosz ismerte már Afroditét Fidiász remekéből. De e percben úgy találta, hogy Fidiász közönséges kontár, aki nem méltó egyébbre, minthogy örökké csak durva kőkorsót faragjon. Elvakulva vetette magát az Olympusz legparányibb lábacskái elé: Istennő ! Olyan vágy gyulladt föl a lelkemben, amely csak kárhozata, vagy legnagyobb üdvössége lehet egy halandónak. Szeretlek Afrodite és azt akarom, hogy az enyém légy. Mit kívánsz ? Gazdag vagyok és hatalmas. Ha akarod hadat vezetek az Olympus ellen, letaszítom onnan Zeust és a gőgös Hérát és téged teszlek meg az Istenek királynőjének ! Afrodite mosolygott. Mosolyától gyöngéd rózsás pir derengett a szentélyben ; a halovány, leheletszerű rózsapir, mint a friss hajnalfény, reszketett a galambok hófehér tollán. Nem haragszom vakmerőségedért, halandó. Asszony sohasem haragudott meg még azért igazán, ha szerelmes epekedéssel betörtek hozzá. Sőt, mi több : vártalak is, hiszen — Dehogynem ! Éppen olyan gavallér, mint ebben a tekintetben, a férfiak rendesen. Tudok ám én erről egy érdekes mesét is. — Csak nem akar most mesét mondani nekem, mikor égek a türelmetlenségtől, hogy igent mond-e, vagy nem-et ? — Pedig a mesémet meg,kell hallgatnia. Mert abból megértheti a feleletemet is. Üljünk csak ide a padra. Kifáradtam a járkálásban. Zsigrayné csakugyan letelepedett az idillikus liget egy bizalmas lugasába. A bálteremben ismét keringőt játszottak. Az aszszony elkezdte a mesét az alig hallható, lágy muzsikaszó mellett. II. — Nem akarta történetemet meghallgatni, pedig az fölötték érdekelheti a magafajta Don Juanokat már a hogy magát sok jóakarattal, vagy inkább rossz akarattal nevezik. Érdekelheti, mert a hősnője nem más, mint maga Afrodite, a szerelem Istenasszonya, aki egy ízben megunta a rideg Olimpust és leszállóit a földre, a Tempe völgyének napsugaras, nevető vidékére. A lakáskeresés nem adott neki sok gondot, mert hiszen csaknem minden jóravaló hellén város templomot épített a szép Istenasszonynak. Afrodite beszállásolta magát a legcsinosabb csarnokba s körülötte a liget csakhamar megtelt galambokkal és szerelmes párokkal, akiknek turbékolásában a jószivü Istennőnek nagy kedve tellett. Lakott azonban abban a városban, amely mellett Afrodite tanyát ütött, egy gazdag, fiatal úriember. Valamikor az aeropag tagja volt, de igen igen sokszor kísérték haza a lakomáról a fuvolások rózsakoszorús, mámoros fővel — hát le kellett mondania a bírói méltóságról. De ezt ne tessék célzásnak venni. A neve Bodánosz volt — de ezt se vegye célzásnak ; hirtelen nem jut más ógörög név az eszembe . . . Erről az ifjúról sokkal több pajkos kalandhír forgott közszájon, mint magáról a hellén Don Juánok isteni mesteréről Zeusról. A férjek dugták előle a feleségüket; az anyák persze nem a leányaikat, mert a valódi Don Juanok már az ókorban is csak a férjes nőkre vadásztak és békén hagyták a lányokat. — Nos, a klaszikus dapdli csakhamar hírül vette, hogy Afrodite milyen csábos közelségben ütötte fel a sátorfáját — és e perctől kezdve egyre a ligetben barangolt, óriási ibolyabokrétával a gomblyukában.” Nem kevésbbé vakmerő ötlet született meg a koponyájában, minthogy magával a szerelem bűbájos istenasszonyával gazdagítsa édes emlékeit. Elszédíteni az öreg archonok fiatal menyecskéit elvégre, nem nagy mesterség , de meghódítani Afroditét, az már olyan ka Mohács 1908. január 12.