Mohácsi Hirlap, 1913 (3. évfolyam, 1-103. szám)

1913-01-01 / 1. szám

Előfizetés. Egy évre.................10.— kor. Félévre .................5.—­­ Negyedévre .... 2.50 » FELELŐS SZERKE­ J :­­ DR. BECK ALa­OS III. évfolyam 1. szám. Szerda. ■I BÁCSI HÍRLAP A MOHÁCSI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48^1 PÁRT HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kossuth Lajos­ utca. Telefon 100. Kiadóhivatal: Kardos Kálmán u. 148. Telefon 67. Megjelenik csütörtökön és vasárnap. Száma : 10 fü­lé­­. Hirdetések árszabás szerint. Nyilttérnek petitsora 60 f. Előfizetési felhívás. Az igazi függetlenségi politika jegyé­ül született meg, közel ötfertály esz­tendővel ezelőtt a „Mohácsi Hírlap“ a azóta a függetlenségi hírlapok elsejei, az igaz magyar hazafiak legjobbjai közzé küzdötte fel magát. Nem hosszú az út, amelyet a lap ennállása óta megfutott, de ki tagadhatná, mennyi göröngye volt eddig. Simulnak □ár e göröngyök, mert Mohács város és Baranya vármegye jó érzésű, hazafias kö­­önsége mellénk állott és szeretettel segí­­­tt nekünk a nehéz munkában. Amidőn ennek a közönségnek a se­­tő munkáért köszönetet mondunk és a­kkor továbbra is kérjük támogatását, ■yben megígérjük újból az igaz, magyar gyetlenségi politikának becsületes és idizhetetlen szolgálását is. A lap előfizetési árai a lap fején mshatók. Hazafias üdvözlettel: A Mohácsi Hírlap szerkesztősége és kiadóhivatala. T­Á­R C­Z A. Az újévi malac. Irta: Magyar Gyula. Honnét vette eredetét, ma már alig le­an tudni, csakhogy régi szokás, hogy uj­­iidő napján piros ropogósra sült, gyönge le kerül minden valamire való magyar úr asztalára. Azt tartja ugyanis a néphit, a malac még sült állapotában is szeren­­telem­. Annál a tulajdonságánál fogva­­, hogy életében előre túr mindenféle s-féle állat és sohasem hátrafelé, hát az rendes malachagyomány szintén előre törekvésre inti az időméretnek uj szó­­ban az emberiséget. Ha már most vala­­k házba újév reggelén először egy szur­­gánygyerek, azután meg kormos kémény­köszönt be s délben ott pirul a fehér­­tes asztalon az illatos malacpecsenye m ikor a falusi kalendáriumcsinálók szerint a eshetőségnél bizonyosabb, hogy abba esztendő folyamán beüt a nagy szerencse, adóleány van, az ahhoz megy férjhez, az a zúzája vonzza, ha házasulandó b­­­az gazdagon feleségesedik. A tehenek tporodnak s a lovak táltosokat hoznak­­rá. Búza annyi lesz, hogy annak a­z, a bor meg annyi, hogy annak a pince szűk és elégtelen. De ne adja a Gond­­hogy újesztendő reggelén valami öreg­féle, Panna néni, Kata néni, vagy Lucza néni tegye át először a küszö­bön a lábát. Akkor minden bal felül, szeren­csétlenül üt ki. A leányzó párjában marad, a legényt kikosarazzák. A tehén, sertés és a kanca mind idétlent ellik. A hazavetést elveri a jég, megeszi a rozsda, a bortermő szőlőt pedig a késői fagy teszi halálosan tönkre. Már ilyen a világsora némelyütt faluhelyen, már tudniillik ott, ahol a boszorkányrontások­ban hisznek. Ez alkalommal azonban nem a fenti dolgokról, hanem csupán az újévi malacról, még pedig csupán egy újévi malackáról le-­szen szó. Ez az egy apró kis sertés rövid háromhetes kora dacára kivált társai közül. Először is szép lehajló, úgynevezett konyitó, vagy ritka fülei valának. Másodszor nem volt szőke malac, hanem fehér és feketetarka, olyan, aminek a bibliabéli Jákob báránykái valának. Harmadszor a szeme nagy és ragyogó volt, sőt az alvégi Panna néni meg is esküdött rá, hogy ezek a szemek úgy ragyognak, mint v. piros, tűzben égő karbunkulus, sőt még éji éjszakáján világítanak is. Aztán meg visítani, hogy tudott? Nos hát olyan visítást még nem hallottak hét falu, hét puszta határában sem. Ez a nevezetes kis röfögő állat úgy kivágta a magas C-ét, hogy még a leghíresebb talián tenorista sem különben. Történt ugyanis, hogy az özvegy m­ol­­nárné, Kerekes Pálné asszony — aki csak­on egy hónap elött veszítette el a hites férje urát — üreskendő előtt két nappal látoga­tást tett tisztemfis uréknál s ott keserves ártalmakat zokogott el özvegyi állapotáról. Hogy öt gy­erekkel maradt, öt neveletlen l árvácskává .** kik már auig hervadoznak, mint­­ az őszi virágszál. Hogy a szegény özvegyet, árvát még az ág is hozza. Az őszi nagy viz­­áradás összetörte a nagy, alulcsapó kereket s most meg befagyott a patak s ha volna mit, még akkor sem lehetne őrölni. Bizony, hogy éhen ne halljanak, a szükség rávette, hogy még az utolsó magdisznaját is el kellett adni a múlt hónapi palotai vásáron. — Bizony annyira vagyok, tiszteletes uram és tiszteletesné asszonyom — zokogott keservesen a molnárné — hogy most már ujesztendei malacot sem tudok vágni. Oh, mi ,eszmeiem, mi lesz öt neveletlen árváim­mal ! . . . — Ekkor már kiértek e belső házból a szépen kikövezett, üveges ambitusra. És ekkor történt az is, hogy a csudamalac, a tarka malac, a rubintos, világító szemű malac ret­tenetes sivitással előretörtetett valamelyik sarokból. — Oh, de gyönyörű malac! — csodál­kozik a molnár özvegye. — Oh de szép kis állat. Ha ilyet adna nekünk a jó Isten uj­­esztendőre, hát a lelke is repesne az öt ne­veletlen, apátián árvámnak. Somogyi Ádám tiszteletes uram és fele­sége, a tiszteletesné asszony összenéztek. És ez összenézés alatt a szemeik beszéltek valami nagyon szép, épületes angyali dolgot, úgy,­­­­hogy a tiszteletesné asszony selyempillái alól még ragyogó, szép gyémántgyöngyök, könyek is gördültek elő. A tiszteletes ur pedig meg­szólalt azon a szép, mélységes hangján, mely­­lyel nagy ünnepeken megzokogta hiveit: — Tudja mit, molnárné asszonyság ké­rem. Ne vesse meg a szivünk jó szándékát Ú­­ Szilveszter éjszakája. Változatlanul röpül el az idő fejünk felett, hiába állítunk határf­ona­lakat eb­be­n a magunk vigasztalására. Csak addig tart az Ó­ esztendő nyomoríts. Iga, mondja a mindig reménykedő ember — míg el­jön a várva-várt újév és akkor minden megváltozik : öröm, szerencse váltja fel a bajt, bánatot. De még azok is, akik már nem hisz­nek az újév varázsos erejében, felhasznál­ják Szent Szilveszter éjszakáját — egy kis lámb­olásra. Nagyon elkeseredett hazafi az, aki éjfél előtt fekszik le ezen az éj­szakán. Teli vannak a ká­véházak és a nagyobb vendéglők, minden ember izga­tottan lesi azt a pillanatot, mikor tizen­kettőt üt az óra s az újév mosolygó angyala elröpül az ablak e ott. Kialszanak , vmaiius lámpák, a fér­fiak éljeneznek, az asszonyok visítanak, végre újra kigyulladnak a villamos lámpák, kigyullad az újévi fény s az emberek sietnek egymásnak szerencsés és boldog újévet kivárni. Azután pedig a gazdagabb osztálynál nagyokat durrannak a pezsgős palackok, megtelnek a kristálypoharak, a szegényebb osztálybelieknél pedig meg­telnek a poharak idei savanyu nedűvel s a társaság vidám lelkesedéssel üdvözli az uj esztendőt. Felszabadul az eddigi feszült hangu­lat, vad­idegenek egymás nyakába borul­nak, kiabálás, ujjongás váltja fel a csen­det, az embereket részegítő mámorba ejti a kitörő öröm, pedig még tulajdonképpen nem is ittak, csak most kezdik isten­igazában a murit. Vér helyett aludttej folyik annak a magyarnak az ereiben, aki ezen az éjsza­kán nem mutatja meg, hogy mi az igazi virtus. Csörömpölnek a poharak, a cigány rázendít valami jóhangú mulató nótára, táncra perdül a fiatalság, az öregek meg borba fojtják a bánatukat, mert hát régen volt az, mikor még ők is fiatalok voltak. Hej de más idők voltak akkor. A magyar nem marta egymást úgy, mint most. Ha bajban volt, összetartott. A törvénytelen Cii­iükü­lött.-ket ijöiüi ..iii le, hi-nem irgalom nélkül keresztül ment azon, aki törvény­telenségeket mert elkövetni. Milyen más világ van most. Mennyire megváltoztak az emberek. És lassanként — minél többet öntözik torkukat — hazafias lelkesedés váltja fel az imént még vidám hangulatot, hej, nem jól van ez így! Soha sincs jól — jobb lesz-e valaha? Dehogy lesz jobb, mindig rosszabb.

Next