Mohácsi Hirlap, 1917 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1917-01-07 / 1. szám
Pécsi ültelezefév VII. évfolyam 1. szám. Szombat, Mohács, 1917. január 6. Megjelenik minden vasárnap. Száma: 2.0 fillér Hirdetések árszabás szerint. Nyiltternek petitsera 66 !. Előfizetési ára: Egy évre....................10.— kor Félévre ....................5.— Negyedévre : 2.50 . TÁRSADALMI HETILAP. Kiadó és laptulajdonos FRIDRICH OSZKÁR könyvnyomda vállalata. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: Kardos Kálmán utca 140. szám. Telefon 6z. Nők a háború után. Vérrozsda marta ki a háború előtt való esztendők frázisait. A komoly tartalmú jelszavakat is. Magasan kinyúló tendenciák úgy alámerültek az újak áradatában, hogy sejteni is alig lehet az emberi gondolkozásnak miféle rendszeréhez tartoztak valamikor. Megpatinásodott irányelvek megbuktak,vagy átértékelődtek. Némelyiknek csak a foszlánya maradt meg, annyira lerongyolta, hogy ráismerhetetlen. Olyan is van, amely régen forradalmi megújhodásokat ígért a társadalomnak, csodálatos zengése eltaposott embertípusok és letiport osztályok felszabadítására riasztotta az emberiség lelkiismeretét. Elfelejtődött. Ha néha valahonnan előrikkít,nem vagy megmosolyogtat,vagy haragra ingerel, mert úgy, fiat, mint a gunyhaháta. Itt van például a nőemancipáció. Véresebbre egy ostor se marcangolta az intézményes egyenlőtlenséget, mint ez. A korlátoltságunkat, az önzésünket és a gőgünket, az ostoba tradíciókba való belekövesedettségünket és osztályos elfogultságunkat semmi sem világította meg olyan virradásos könyörtelenséggel, mint az a vékony fáklya, melyet gyenge asszonykezek lobogtattak. Ha nem tör ki a világháború, ki tudja megmaradhatott volna a megrögzöttségében az a konok világfelfogás, amely az asszonyfajtát leigázta ? A háború során ez a kérdés is lekerült a napirendről. Ha vége lesz valamikor a háborúnak bizonyára megint napirendre kerül, de nem ám a kenyérkérésnek régi alázatával. Egyáltalán ez a kérdés megmásult, elváltozott. Bár a tártaim és célja ezután is az lesz, ami régen volt, a megértése és a megértékelése másmilyenlesz. A nőemancipációt nem a megjobbult világfelfogás fogja megvalósítani, hanem a kényszerűség, amely a lassú járású fejlődést megelőzte. Egyenlősíteni fogjuk az asszonyt, mert a háború viharából érimetlenebbül fog kikerülni, mint a férfiú, mert azok az erők, melyeket a férfivilág ebben a naboiuan follíinészul uj képességekkel az asszonyból tökéletesültek ki és végül azért, mert a társadalmi rend revíziója csak úgy ejthető meg sikeresen, ha abban egyenlősogú tényezőként az asszony is részt vehet. Az erre való ráeszmélés jeleit már most is látjuk. A hézagok, amelyeket a munkásosztályban hasított a háború, itt-ott megtelítődnek, mégpedig női munkaerővel. A legkonzervatívebb intézmények is rátornyalódnak az aszszonyi segítésre és szentnek tartott tradíciókat gátolnak meg szorongatottságukban, olyan munkakörbe helyezvén egy-egy asszonyt, amelyet ősjogon a férfiönzés birt idáig. Az önkéntelen nőemancipációnak eme esetei most még kivételesek, de meg vannak és prejudikáló jelentőségüket nem lehet elvitatni. Most még szórványosak ezek az esetek, a háború után általánosításuk várható, mégpedig nem csak azon oknál fogva, hogy a megfogyatkozott férfi munkaerők pótlást fognak követelni és a meggyérült sorokból nem fog kikelni, de oly oknál fogva is, amely ennél csaknem súlyosabb. . A háború nem valósította meg azt a nagy várakozást, hogy a világkatasztrófa meg fogja nemesíteni az emberiséget és különösen a férfiakat fogja egy új és nemesebb típusba beletökéletesíteni. A férfi sajnos nem jobb, nem nemesebb ma sem, mint amilyen ezelőtt volt. A harctéren nagyszerű, akik itthon vannak, nem árulják el azt az ideális gondolkozást, amely nélkül a háború után való újjáépítés el sem képzelhető. A háború után való férfi még erőszakosabb, még durvább, még önzőbb lesz, mint az azelőtti. A szerzés dühe az egyetlen szenvedély, amely vezérli. A restaurálás nagy műve pedig más erényeket követel majd az emberektől : sok önzetlenséget és sok be- TÁR CZ A. Indulás előtt. Pajtás, én maholnap visszamegyek Oda, hol vérszagú virágok rejlenek, Ahol ezer halál leskelődik reám, S szüntelen kínálja utolsó éjszakám ... írtam egy levelet, édes-csókos pár sort, Annak, kit szerettem s megsirattam százszor. Akit álmaimban hívtam, felidéztem, Ő volt az ihletem, vágyam s istenségem . .. Ha gyűrött ruhámban az olasz határban, Szederjes ajakkal kihűlve találnak: Add az ő kezébe utolsó levelem, úgy fogok pihenni gondtalan, csendesen ... Baár Tibor: A magyar királynék koronázása Szent István ideje óta. Zita királyné, aki tizenkilenc testvére között a tizenkettedik, Magyarország megkoronázott királynéi sorában a hetvenedik. Ezt a hosszú sort Gizella királyné, Szent István királyunk felesége nyitotta meg. A királyné megkoronázásának szokása még Szent István korából ered. Ezt a szokást majd minden királnéval szemben követték. Heléna királynét II. Béla király feleségét 1131 április 28-án koronázták meg Székesfehérvárott. Gertrudnak, II. Endre felesége megkoronáztatásának bizonyítéka az az ajándék, amielyet leánya Szent Erzsébet az andechsi templomnak ajándékozott. Azokból a levelekből, amelyet magyar püspökök a pápáknak írtak, kitűnik, hogy Mária királyné, IV. Béla felesége, Izabella, V. István neje és Ágnes, III. Endre felesége megkoronáztatták magukat. A koronázás fővonásaiban megegyezett a mai idők koronázási ceremóniáival. A királynékat mindenekelőtt szentelt olajjal érintették jobb karján kétszer és egyszer a lapockái között kereszt formában. Ezután megkoronázták a királynét. Nem azzal, amelyet 1527. óta használnak, mint házikoronát, hanem magával a szent koronával. Ez alkalommal azonban még nem említik, hogy a szent koronával megérintették volna a királyné jobb várát. Ez első ízben valószínűleg 1563-ban történt meg, amikor Mária királynét, Miksa király feleségét koronázták meg, amint azt Forgács Ferenc nagyváradi püspök leírta. Minden okiratból kitűnik, hogy Szent István idejétől kezdve a 15-ik évszázad végéig a királynékat éppen úgy megkoronázták a szent koronával, mint a királyokat. Régebben a királynék koronázásának harmadik főmomentuma az eskütétel volt, amelyet mindenkor az esztergomi érseknek a kezébe tett le a királyné. A királynék az ország szabadságára, a nemesség jogaira és kiváltságaira esküdtek. Erre az esküre akkoriban szükség volt, mert a királynékat úgyszólván, mint társuralkodót ismertek el. Hogy az esküt régebben valamennyi királyné letette-e, azt nem lehet bizonyossággal tudni. Hogy