Mohácsi Hirlap, 1923 (13. évfolyam, 1-51. szám)
1923-01-07 / 1. szám
Mohács, 1923. január 7. XIII. évfolyam 1. szám. Vasárnap. Tek. Kir- Ügyészség Pécs KOIKSI HIILIP POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőségi telefonsz. 5. Kiadóhivatali telefonszám 67. Megjelenik minden vasárnap. Száma: 10 korona. Hirdetések árszabás szerint. Éleflaptéai ára: Negyedévre......................125 korona. Felelősszerkeszti: INKEI JÓZSEF Erős Belekkel. Sallustius mondja a Jugurtha elleni háborúról írott műve bevezetésében, hogy az emberi életnek uralkodója és fővezére a lélek, amely ha az erény diadalutján halad előre, önmagában dicső és hatalmas s nem szorul a szerencse segítő kezére. De nem csak az egyes ember sorsát intézi a benne rejlő lélek, hanem az emberi közösségekét is, az öncélú társulás alsóbbrendű szervezeteitől kezdve fel egészen a legmagasabbig: az egy-egy nagy társadalmat szerves egészbe foglaló államig, amely nem véletlen esélyeknek, vagy külső erőművi behatásoknak, hanem a benne rejlő s az isteni gondviselés által beléhelyezett erőknek köszöni létét, amelyek az idők folyamán valamely történelmi hivatást képviselő eszme, mint sejtmag körül szövődve, isteni, emberi és természeti tényezők kölcsönhatása alatt álló s nemzedékről nemzedékre átszálló olyan szerves fejlődést hoznak létre, mint amilyen a természeti világban pl. a növényi, vagy állati életben megnyilatkozik. És ezért meglehetősen találó hasonlat, amidőn egy nemzetet élő fához hasonlitunk, a melynek gyökerei, törzse és ágai vannak, lombja és koronája van s a mely keletkezik, növekszik, virul és hervad s idővel el is pusztul, ha gyökerei már nem tudnak elegendő éltető táplálékot felszívni. Hogy váljon a növényi és állati életben is megnyilatkozik-e valamiféle lélek, mint cselekvő akarat, érdekes, sőt merész kérdés, de más lapra tartozik. Ellenben, hogy az emberi közösségek életében ép úgy, mint az egyes emberében a léleké a vezető szerep, annak azt hiszem senki sem mondhat ellent, aki az anyagiság nyűgéből némileg is kiemelkedni képes. Embernek lenni annyit tesz, mint uralkodni a lélek által az anyag felett, leküzdeni a lélek ereje által a testnek, mint anyagnak és az anyagi környezetnek ellenállását s törekedni fokrólfokra az erkölcsi tökély felé. Hogy mire képes a nagy tettekre irányzott, az akadályoktól vissza nem riadó, a balsorsban el nem csüggedő erős akarat, mutatja a nembereknek — nem csak a világoeditóknak, hanem a tudomány és hit bajnokainak is — a példája. S habár a végzet is bele-bele szól az emberek dolgaiba, még a pogány világfelfogás szerint is a végleges elbukás mindig olyankor következik be, amikor az emberi akaratnak, a cselekvő léleknek a műve az erkölcsi örök törvényekbe ütközik, míg ellenben az erkölcsi eszmények megvalósítását, az emberi élethivatás egyetlen méltó célját, embereknek, vagy korszakoknak gonoszsága, vagy gyengesége s a reali-t tásokban rejlő ezer és ezer féle akadály hátráltathatja ugyan, de végleg meg nem hiúsíthatja. Még inkább áll ez az emberi közösségekre, a melyek létüket is egy eszmének, tehát a léleknek köszönhetik, abból táplálkoznak s addig állnak fenn, — de addig minden akadály dacára fennállanak — a meddig a tagokban él az a lélek, a mely a közösséget létrehozta, összefűzi és fenntartja; s a mig közös eszmények hevítik a tagok lelkét, a közös cél elérésének vágya acélozza az akaratot. Róma is addig volt nagy, amig polgáraiban élt a római lélek, a „Cívis Romanus sum" büszke öntudata; amig éltek és uralkodtak az ősrómai hagyományok és eszmények s nem váltották fel azokat a túltengő hatalmi őrület nyomán fellépő elpuhultság, hitetlenség és rút önzés; a mig az államszervezetben római vér keringett s nem fertőzte meg azt tulontul a beözönlő barbárok vére. A mikor a római birodalom telítve volt barbár népekkel és barbár lélekkel, lassú sorvadás után kidőlt, feldaraboltatott s helyén itt félig római és idegen államalakulatok burjánoztak fel. Egy szellemes iró, — ha jól tudom Anatole France — megállapítása szerint az ember halála akkor következik be, a mikor megszűnik élni- s akarása; a mikor akár öregség, akár betegség, akár testi vagy lelki fájdal T Á R CZ A. Mohács a megszállás alatti időben. Irta: Merger János. — A »Mohácsi Hírlap« eredeti tárcája. — (Folytatás.) Nem álltak meg itt, tovább mentek, hogy az intelligensebb polgárság kedvét is kikunyerálják, felszínre vetették a rendezett tanácsú városi szervezet megalkotását, ennek munkálatai rengeteg költséget és időfecsérelést emésztettek fel, végül is eredménytelenül. Ez nem volt elég, elhozatták a budai — sajnos, hogy még mindig magyar — püspöküket, nagy pompával fogadták és a nagy zenebonával összetoborzott atyafiaiknak megígérték, hogy Mohács püspöki székhely lesz, sőt a vármegye székhelyének ide áthelyezését is megígérték, persze nagy népgyűléseken, hogy a nem szerb lakosságot is eltántoríthassák. Aztán most már nem kell csodálkoznunk azon, hogy a djakovári rom.kath. püspök is itt járt, hogy a Dráván inneni plébániákat az ő megyéjéhez kapcsolja. Mindez előre megrendelt és jól elrendezett reklámmal és felhajtással történt szintúgy, mint amikor a vármegye szerb kormánybiztosa, avagy a már előbb említett díszes állásából, a börtönbe jutott vármegyei főjegyzőjük, Mészáros László, a minden úri modorból kivetkezett véreb járt itt Mohácson és ilyenkor, bármennyire szabadkozott is egyik-másik szerb származású, de fölöttébb jó magyar hazafi polgártársunk, mint például Brkits Dávid is, kénytelen volt őt saját házában uriasan megvendégelni aztán rátukmálták elismerés fejében a Margittaszigeti Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat miniszteri biztosi tisztségét. De a gavallér megvendégeléseiknek igen lovagiatlan és piszkos hátterük volt. Akit ma meghívással látszólag megtisztelni akartak, azt másnap megsarcolták, hogy a vendéglátás költségeit fedezzék, de még olyanokról sem feledkeztek meg, kik az ő cécóikon nem is vettek részt. Csak egy esetet említünk azt, hogy egyik bankett költségeire Jörg János sajtgyárostól csekély 5000 dinár koronát követeltek, nagy alkudozásra kiegyeztek vele 500 koronában. Nem kerülte el szíves figyelmüket a társadalmi egyesületek ellenőrzésével szerezhető baksis sem, kormánybiztost ültettek a nyakukra, aki gáncsoskodásáért fejedelmi díjat vágott zsebre. Fájdalmas, erre is akadt renegát magyar: községünk szülötte Pakulics Pál állampénztári tiszt vállalta ezt az ocsmány megbízatást, jutalmul hadbírónak nevezték ki, holott a magyar hadseregből 3-szori felülvizsgálat útján elbocsájtották, tehát voltaképen soha sem volt katona, jogi képzettséggel meg egyáltalán nem bírt. Változatosság kedvéért ellátogattak egyes hivatalokba és állami intézményekbe is, de persze mindig a teherszállító kocsi kíséretében, mert a kir. járásbíróságnál az összes, asztalokat, székeket, szekrényeket, állványokat, iratpolcokat, szóval minden elmozdítható ingóságot elhurcoltak; a kir. posta- és távirda hivatal hasonló sorsra jutott, de ott még vadállatibb pusztítást vittek véghez, mert leszerelték a távíró gépeket, csak épp gépet hagytak meg, mert ezekre