Mohácsi Hirlap, 1924 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1924-01-06 / 1. szám
Nagyközség jegyzői hív. Mohács, id.14. január 6. XIV. évfolyam 1. szám. ■0H1CSI POLITIKAI ÉS TARALMI HETILAP. Előfizetési ára: Negyedévre .... 3000 korona. Megjelenik minden vasárnap. Száma: 300 kor. Hirdetések árszabás szerint. pécsi"" fitikai levétKr Vasárnap. V ? 1 Felelős szerkesztIFF INKEI JÓZSEF Szerkesztőségi telefonsz. 5. Kiadóhivatali telefonszám 67. A csongorádi biró ezúttal nem a leánya révén kerül a közélet szerepébe; a csongorádi biró ezúttal törvényt fog ülni egy mindenképen sajnálatos és elszomorító ügyben. Csongrádon az történt, hogy egy jótékonycélu zsidó mulatságon ismeretlen tettes bevágott a dupla ablakon át egy kézigránátot a terembe, mely ott felrobbant s a rettenetes gyilkoló szerszám embert ölt, sokat súlyosan, még többet könnyebben sértett meg. Nem reánk tartozik megállapítása annak, hogy valami hazafias elkeseredésből folyólag megkótyagosodott ember töltötte- eabba a kézigránátba fajgyűlöletét, vagy valami felbérelt alak nyomorult hitvány pénzért vállalkozót erre a borzalmas szolgálatra, a csongrádi vizsgálóbírónak bizonyosan meg lesz a szimatja a helyes út fölfedezéseit ez, mi a szomorú esettel csak társadalmi vonatkozásaiban akarunk foglalkozni. A történetírók valószínűsítik, hogy a zsidóhitü kazárok már a honfoglaló magyarokkal jöttek be ez országba s igy ez a faj ezeréves múltúnkban osztozkodik velünk. Kivették részüket történelmünk nehéz napjaiból. A nagy nemzeti katasztrófa után 1526. szeptember 22-én Szolimán szultán hajóra rakatta a zsidókat és Törökországba szállította őket, hol Szófia, Kavala, a bíróság, nekünk csak az lehet célunk és érdekünk, hogy a barátságos Vidin, Szaloniki, Konstantinápoly és Plevna városokba telepítette őket. A szabadságharcnak sok megkapó jelenete fűződik a zsidó honvédek tényeihez. El kell ismernünk, hogy kereskedelmünk fellendítésében oroszlánrész illeti meg a zsidóságot s mégis csuda, hogy a csongrádi esetek oly gyakran ismétlődnek meg. A csonka haza sorsán aggódó honfilélek végtelenül fájdalmas resignációval méláz el e sajnálatos jelenség fölött, mert szeretné az újjáépítés munkájában a zsidóságot is robotos társának tudni, de minden engesztelődés jószándékát elriasztja az a rémes kép, mely az összeomlás sötét napjaiból jár kisérteni vissza. Pedig mégis örösedésnek kellene lenni a regbocsájtó hajlandóságnak, mint a bosszúnak. Ez a magyarnak faji vonásával is jobban egyeznék s történelmi tradíciónak is jobban megfelelne. Újjá kell e szerencsétlen hazát építenünk s ehhez vállvetett munka, testvéri érzés és egyetértés kell. A haza sorsa mindenek fölött s állania kell is annak az ősi regulának, hogy: suprema lex salus reipublicae . . . A csongrádi esettel majd végez együttérzést fajok, felekezetek és nemzetiségek közt istápoljuk, hogy ne marjuk el egymást a mellől a nagy munka mellől, mely a romokból újat készül épiteni. Van magyar zsidóság is, mely mindig büszkén vallotta magát magyarnak, mely összeolvadt a népéletben velünk, mely mint magyar kért részt művészetünkben, irodalmunkban és szent kötelességének ismerte a magyar nemzeti állameszme presztízsének megoltalmazását. A csongrádi kézigránát robbanása nagyon sajnálatos esemény, de jelentőségében alig haladja túl egy pofon csattanását, ami miatt még soha sem omlottak össze a világrend pillérei. T Á R CZ A. A mohácsi rózsa és a szultán. — Ahogy az én jó anyám mesélte. — Irta: Dr. Tarnay Károly. — A «Mohácsi Hírlap» eredeti tárcája. — (Folytatás és vége.) Mindig közelebb jönnek, aztán a kapu elé ugratnak Rózsa János bácsihoz egészen közel. És látja ám, hogy az egyik, akinek szép, szélfekete szakál köríti sápadt, uras arcát, gyémántos forgó van a turbánjában, a másik pedig, aki szinténörökösen deli ifjú, az előbbinek parancsszavát látszik lesni, de még kissé hátrább is húzódik. A gyémántforgós lovag néhány szót is intéz a másikhoz, aztán mintha meggondolná a dolgot, a kapuőrtől megkérdezi «magyarul», hogy betérhetnek e egy kis pihenőre a kastélyba. Rózsa János elhalt biz’ egy kissé, de azért siet kaput nyitni és torkaszakadtából kezdi hivni,hívogatni leányát, a mohácsi rózsát. Katica elősiet s azt gondolja, hogy legjobb lesz betessékelni az «urakat» a királyi szobába egy kis magyaros uzsonnára. A gyémántforgós lovag el is fogadja a meghívást és nyomban lepattanik lováról, azt a másik gondjaira bízza s követve a gyönyörű leányt, a vendéglátó szoba felé lépked. A mohácsi rózsa becsülettudón széttárja az utasarcú vendég előtt a terem ajtószárnyait és a még mindig terített asztalhoz ülteti. A vendég kissé mintha csodálkoznék, aztán mosolyogva az asztalhoz ül és eszik anélkül, hogy társára várna vagy csak kérdezősködnék is utána. Katica mindebből rögtön azt következteti, hogy a királyi asztal vendége valami nagy potentát, a másik lovas pedig alighanem sokkal kisebb «úr.» Engedelmet kér — a magyaros kínáló rábeszélés után, — hogy kimehessen és a másik «urat» is megvendégelhesse. A szép, szénfekete szakáliú potentát ismét csak mosolyog és megengedi, sőt némileg tréfásan rá is beszélt «társa» megvendégelésére. Katica ki is siet, a «kisebb úr»-at egy másik szobában ugyancsak asztalhoz ülteti és derekasan meg is vendégeli. Ez a vendég is nekilát az élkekhez, sőt a jó pécsi borral telt palackhoz is. (Íme ez is különbség a két látogató között.) A magát szinte itató püspöki bor meg is oldja az ivó nyelvét. Nem késik meg , súgni, hogy az a potentát csakugyan po tentát, mégpedig szinte elképzelhetetlenül nagy potentát, mivelhogy az a törökök fényes ábrázata és világhódításra indult szultánja. Katica erre a kijelentésre nem ijedt meg, minthogy ő a török szultánnál is nagyobbnak, szinte elérhetetlen magasságban trónolónak tartotta a magyar királyt. Eddig nem is figyelt valami nagyon a «társ»-ra, hanem ezután jobban megnézte és észrevette, hogy ez az ember «szép ember» és hasonlít is Miklóshoz, a püspöki testőrhuszárhoz, hanem a nálánál is csinosabb, delibb, ragyogóbb szemei, behizelgőbb szavai vannak. A szép ember invitálására le is ült melléje és olyan beszélgettésbe eredtek ketten, hogy Katica egy-két fertály óra alatt mindent megtudott, amit csak akart. Megtudta, hogy ez a «kedve- I sebbik) vendég Hrvát diának neveződik, a török szultán lovásza és hadban fegyvernöke, keresztény ember, kitől a szultán hit- s elhagyást soha nem is követelt, de megtudta azt is, hogy a mohácsi rózsát mond■hatatlanul megszerette és e szépséges virágot keblére is tűzné, ha a virág engedné magát és ha kegyelmes szultán a gyaur leánytól őt el nem tiltaná. Ebben a pillanatban nyitott rá lelkük szárnyán röpködőkre a szultán és csak annyit mondott: — dia, te Mohácson maradsz, köszön — . A felnőttek oktatása. A belv. rk. tantestület nemes ambíciótól áthatva a múlt év dec. 29-én megkezdte hazafias munkáját a felnőttek oktatása terén. A kellő időben és módon közzétett híradás meghozta ugyan az első előadásra a szép számú hallgatóságot, úgy hogy a tanácsterem szűknek bizonyult, de már a második, januán, mely inkább nők részére hirdettetett, bizony nem nagy érdeklődés mellett folyt le. Lehet ugyan, hogy a rendkívüli hideg idő tartotta vissza a nagyobb tömeget a meg-