Móser Zoltán: „De szeretnék csillag lenni az égen…” - Népdallá vált Petőfi versek (2012)
Hazug népdalköntöst ne végy magadra
HAZUG NÉPDALKÖNTÖST NE VÉGY MAGADRA Az irodalomtörténész Horváth János a következőképpen vélekedik Petőfi jöttéről s a népdal-műdal megjelenéséről a magyar irodalomban: egészen új költői egyéniségre volt szüksége a kornak, az 1840-es éveknek, „ki nem korábbi gyakorlata megtagadásával, vagy annak alkalmi kiegészítése végett népieskedik hanem önmaga természetes megnyilatkozásaként öltheti fel a népdal egyszerű formáit s ezáltal a műköltészet természetes föltételei közé emelheti. Ez történt meg Petőfi jöttével. Neki a népdal nem külön alkalmi programja volt, hanem ...egyéni költői tehetségének legteljesebb, legösszefoglalóbb megnyilatkozása, mely belső, testvéri rokonságban van s párhuzamos haladásban fejlődik együtt mindazzal, mit az eredetiségét kibontakoztató költő vele egyidőben alkotott. Költői tehetségének a népdallal szemben ily természetes, nem hazug viszonyából következik elődeihez képest minden nagy előnye. Az irodalmi népdal csak genre-műfaj lehet, ha nem akar merő lelketlen forma utánzássá, érdektelen másolattá silányodni. S Petőfi elődeiben, az egy Vörösmartyt kivéve, ép a genre-tehetség hiányzott, s így népdalkísérleteikkel is csak betegesen hamis helyzetdalaik számát szaporították; míg Petőfi, éppúgy mint genre-képeiben, kényszeredés nélkül érvényesíthette azt az igazságot, hogy itt műköltő szól a népdal-formában. Az irodalmi népdal minden mozzanatában érvényesülnie kellett e kettős igazságnak: a mű- és népköltészet kölcsönös összehatásainak. Petőfi elődei azonban vagy műköltők, kikre csak hazug köntösül illik a népdali kifejezés, vagy pedig népdal-utánzók a műköltő belső részvétele nélkül; sem érzelem fajban, sem kifejezésben, sem modorban nem találják el azt a szükséges harmadikat, melyben a két egybeolvadó tényezőnek testvérileg egyesülnie kell. Petőfi dalaiban a népdal átlag-érzelmeibe belevegyülten megtaláltuk a műköltő belső lyrai részvételét, a népi gondolatformák alatt a kifejezésre törekvés lyráját, s a naiv formákban mozgó műköltő helyzet humorát, nyelvében azt az átlagot, melyben a fölemelt népi az aláereszkedő irodalmival találkozik.” Barsi Ernő azt írja az 1973-as füzetében, hogy „Petőfi versei annyira közel állnak a népköltészethez, hogy szinte kívánják a dallammal való megszólaltatást. Nem csoda, ha már kortársai is sok versét zenésítették meg. Ezek a megzenésített Petőfi versek hamar elterjedtek annak ellenére, hogy dallamaik sok esetben nem voltak szövegükkel egyenlő értékűek. De a népszerűvé vált Petőfi műdalok mellett népi dallamokra is énekelnek Petőfi verseket, vagy versrészleteket. A nép sok esetben nem is tudja, kinek a versét énekli, mert nemcsak a dallam, hanem a szöveg is annyira népi, hogy hallatán még csak fel sem merül az irodalmi fogantatás gondolata. Mivel nem egy közülük az egész magyar nyelvterületen, még a határokon túl élő magyarságnál is megtalálható, felmerül az a gondolat, hogy maga a költő is régi népdalokból kiindulva írta versüket.” Kallós Zoltán meg az Utunk 1973. január 5-i számában azt írja: „...sok esetben igen nehéz pontos feleletet adni arra, melyik volt előbb: a vers, vagy a népdal. Bizonyára kölcsönös a hatás.” .