Móser Zoltán: „De szeretnék csillag lenni az égen…” - Népdallá vált Petőfi versek (2012)
Hány helyen van Petőfi
HÁNY HELYEN VAN PETŐFI Magyar írónak tulajdonképpen azt érezzük, aki nem az irodalmi tudatunkban, hanem a nemzeti tudatunkban van jelen. Ilyen József Attila, Ady, Arany János, Csokonai, Balassi, de az első helyre mégis Petőfi kívánkozik, hisz őt mindenki ismeri. Ez igaz, de vajon jól ismerjük-e? Úgy vagyunk Petőfi Sándorral, mint szüleinkkel. Velük érintkezünk a legtöbbet életünk során, ennek ellenére, véli Illyés Gyula, „szüleinknek a jellemvonását nagyon későn tudjuk tisztázni magunkban, azért mert elfogadtuk, hogy ők az életünknek a részei, így vagyunk nagyjából Petőfivel is. Ahogy elfogadjuk, hogy egy népdal vagy egy népmese rögtön kincsekkel ajándékoz meg bennünket, úgy fogadjuk el már lassanként Petőfi Sándornak a műveit.” Másutt meg azt írja Illyés a Petőfi-versről, hogy az „akár a népdal, félrevezeti a gyanútlan, főleg a szerénytelen olvasót. Azt hisszük, hogy az van benne, amit első hallásra-látásra kapunk, amit a felszín mutat...A Megy a juhász a szamáron, vagy a Befordultam a konyhába a világ legigénytelenebb verse. De próbáld meg utána csinálni s akkor méred majd föl, mit tudott az a kéz, amely azokat egy kanyarítással létrehozta.” „Ma már tudjuk, hogy a magyar versforma - ütem és rímhasználat - egyik lehetőségéhez valóban [Petőfi] jutott legközelebb - írja Csoóri Sándor.- Különösen népdalszerű vagy népdalt utánzó verseiben. Akadnak ezek között a dalai között olyanok is, amelyek szinte éneklésre kínálkoznak. Nem kell zeneértőnek lennünk ahhoz, hogy ütemükből, belső hangulatbujdosásaikból közvetlenül is kihallgassuk az énekelt népdalok hatását. Mert Petőfi nemcsak a versformát, a kötetlenebb rímelést tanulta el a népdaltól, hanem mindazt, amit csupán közhelyszerű fogalmakkal tudunk jelölni: a nép eszejárását, csöndjét, elborulásait, lélekbeli s alkati egyéniségét. A lényegre: a hangra való rátalálás, mint tudjuk, oly tökéletesen sikerült, hogy jó néhány verse, kikerülve az irodalom naprendszeréből - népdallá válik.” „Petőfi is úgy van az igazi népdallal - olvassuk Horváth Jánosnak a Petőfiről szóló könyvében -, mint bárki más, aki valamely közkeletű dalt őszinte odaadással ajkára vesz: bizonyos fokig kilép személyes modorából s lírailag a dalban adva lévő általánosabb typushoz idomul, így minden daloló lelkiállapotában megvan e kettős mozzanat: a dal egyfelől önkifejezés neki, másrészt azonban mint typikus kifejező eszköz szabályozó erővel hat vissza magára a lelkiállapotra. Petőfi mindkét lyrai mozzanatot ható tényezőként érvényesíti akkor is, mikor népdalt ír, vagyis beleviszi a dalba azt a lyrai reactiót is, mit e typikus kifejezéssel élés támaszt benne. Magyarán mondva: érzi, hogy népdalt ír...” Horváth János egy másik könyvében összesíti Petőfi korai népdalszerű verseit: „1845 elejétől 1846 őszéig a legbőkezűbb számítással is mindössze 12 versét minősíthetjük népdalnak.” Jegyzetében megemlíti, hogy maga Petőfi három versét tartott népdalnak: Van a nagy alföldön csárda sok, Piroslik már fákon a levél, Paripámnak az ő színe fakó. De ide vehető még 1845-ből: Hull a levél a virágról, A toronyban delet harangoznak.