Móser Zoltán: Tulipán és kereszt - Írások Kodály Zoltánról (1988)
Hogy mi húzta, Kiütésetec éM.^eled(éslátsiSö#tadlfttezertelen bolyongásban — egyre nyilvánvalóbb: régi emlékek, daltöredékek — régi emberek, arcok emléke. E „káoszban” pedig az utak vonala szabott irányt: Taksony után kövelkáá@ayFKs^4SyálCznia^t)áötetfftikge9te^ngsáláindH VOaptókc(ízá,oksíd.ízvpkke ezelDífeg^keyett^azh^esrraBoBatMkattTiiMddrdyni egyikírán átamlásán téltdát festett ^fng^fe^tó^sShjébrt$€9fn'TOgcftddsgM^ir4láálír®la#tenpli0k yatecsik EaáfffdaftSí»höbanHozintt®itöat, okoltam. Gondoltam, ezen könnyen segíthetek, hisz néhány, Mv?gk]tMeEyefitsHeeh$t©mrí%im UMeóhe&;ztiáflgyare hggyoBaarlókndil.teherbyeb kkjéflomamtü'ditestútp^.RígyűTtittetoh^sfikrKáfeyEtodfittó^tnfk^iádetCigyírttsgp, iécs hallatta*», a ágjafesvotógtanseyánkotefeá jítöknissnasgJéknlfetdálHz^tlttlábt. nÁílsédteta sáH towlraárjnyfc, éltei va^an^^jt^Mkei?ai6Ket. ig^«dl*j»Rya®temfeg®líéií-d(tídetft, efeyitedeMetetßem Ő a hibás —, klasszicista szobor merevségében áll — és nem él! — köztünk. Ejíkbt^rag$tekbíHajvs talatk(mogykks)ltubfa.jkia(’teákfiwíy több íirdában letett az évek Éleánk névreJ K»›jál#é®íyés‚‚rlbíwJc8ngy‚S8Uh®£,ekh'igí)ipö zglegketténáftb nekik szántartottguiajlálárá íiggbádi*aiJfe»frfi^l4ei' áizékgéHypitotiag^niíhal való elszámoltatás Mégssteöé£j®4)titeljbiegQjító frakérre 1, csuhaj, pingálom az csárdát ki. iát. Másfél évtizidnj^i legen^yek, ogták” a ] atom eze Tak&r^?a elsö^(taiíi?t駥npáljá?ábrát HWM^v^lbjá'.'kés Bbb 1 *' át ^kütötíi* téfflgi9?i4cMfeBVfeg^g¥4teftp0fiki-h&M c&?f¥teíániM^t?teeté6t#fl0S már csak holtában. Temetésén (1967 márciusában) mi, az akkori Eötvös kollégisták álltuk körül # sírját. Másfél évtized, múltán ,hogyvéletlenül megtaláltam z éneHo ko?ust. Sa nfí cl?f zlapátoló sírásókat, ifeWelf R mentem a Farkasáé. Most már azt a Kodályt kerestem, ahhoz „mentem látogatóba”, a^^i§^®Smve^^l,nát^zmVS?tMn7 Mt;r^ M^í^fgtöllt^kfc teáfcát^ ^-Z(lfeRí§Sfikvtíttö6§¥nii%1rfis dfi^Htf&ifférDBfi t J9' soeí W^jMi.^^feiPíW«MedFMrfy^ht&rä ^Klstái %#9y&z 1, ^ftféz^ilPl^m^^sírokon állnak, s Medgyessy Ferenc már Kodály életében (1958-ban)„meghalt. De más, jobb ötlet egészen mostanáig nem jutott eszembe. Felső-Szeli magas torony, Elakadt a nagy ostorom. Akaszd ki, kedves galambom, Piros orcád megcsókolom. 3. Kodály nyomába indultam Csíkba: fényképezni mentem, s adatköz^ttéPffgPfeMtáiMffigáícbzlía^ete^aeaféllfn^ifSSáffir^ed^JfeQeMilife-VaioniddabáVi ve?(£. S^úrüljlffitfettfleppyemjhlZírti^fln^sthlöfiintet^sKiífdÁjytreaki todianál»a«y igyOttHs ájöíjrtöttjtriépsiíldé, ín&áb# ö^faöWjlámhaBPgl^lpilliarteaítíihtégé^őkytíígt^.rmköH aidoHDfbfediánkábÜr ^§Fadkén5hPISsgédp& í§£ltec£saí| vQgy eggil és gafikabYtanaQ ttvölpa és íyüj hőkij"oá4(;»öaH &$S£p^ri,er&%&&n3z H6óWü/.aj^á.sst:4r Stísztteslī N‚‚^-Str.tod/tsíkfá(tWt.oflür Öttenbení‚ngéiÜÁttíén—a kfést^k&^gét fekatez@ldít fig^ÜttéteiEmpégóatii meg biglismándádhtóát éjg^^laktaléfy fit&fiík nW1 fa é£ é'él tít)› 'ák i' ipb'ldefoplogáló jabattyos’ rüftiátesni lazán l®jíkéSOesf,^feóttfeteét& IféR^köpfezo-ketérőjébe. Kezében vonó és hegedű; úgy tartja, mintha ölelné. Fejét lehajtva a földre néz, lépteire vigyáz. Nemcsak „Ha felülök, csuhaj, ha felülök kis pej lovam hátára, Beugratok, csuhaj, beugratok kocsmáros udvarába. * Ezekből tö (1981., 1982., Kisdobosok évkönyvében a gyomrom, az akkor készült ^na ké a sokasodó koszoruerdő réti temetőbe 3%