Móser Zoltán: Tulipán és kereszt - Írások Kodály Zoltánról (1988)

Hogy mi húzta, Kiütésetec éM.^eled(éslátsiSö#tadlfttezertelen bolyongás­ban — egyre nyilvánvalóbb: régi emlékek, daltöredékek — régi emberek, ar­cok emléke. E „káoszban” pedig az utak vonala szabott irányt: Taksony után kövelkáá@ayFKs^4SyálCznia^t)áötetfftikg­e9te^ngsáláindH VOaptókc(ízá,oksíd.ízvpkke­­ ezelDífeg^keyet­t^azh^esrraBoBatMkattTiiMddrd­yni egyikírán átamlásán téltdát festett ^fng^fe^tó^sShjébrt$€9fn­'TOgcftddsgM^ir4láálír®­la#tenpli0k yatecsik Eaáfffd­a­­­ft­Sí»höbanHozintt®itöat, okoltam. Gondoltam, ezen könnyen segíthetek, hisz né­hány, Mv?gk]tMeEyefitsHeeh$t©mrí%im UMeóhe&;ztiáf­lgya­re hggyoBaarlókndil.teh­erbyeb kkjéflomamtü'd­itestútp^.RígyűTtittetoh^sfikrKáfeyEtodfittó^tnfk^iádetCigyírttsgp, iécs hallatta*», a­ ágjafesvotógtans­eyánkotefeá jítöknissnasgJéknlfetdálHz^tlttlábt. nÁílsédteta sáH towlraárjnyfc, éltei va^an^^jt^Mkei?ai6Ket. ig^«dl*j»Rya®temfeg®líéií-d(tídetft, efeyitedeMetetßem Ő a hibás —, klasszicista szobor merevségében áll — és nem él! — köztünk. Ejíkbt^rag$tekbíHa­jvs talatk(mogykks)l­t­ubfa.jkia(’teákfiwíy több íirdában letett az évek Éleánk névreJ K»›jál#é®íyés‚‚rlbíwJc8ngy‚S8Uh®£,ekh'igí)ipö zgl­egketténáftb nekik szántartottguia­jlálárá íiggbádi*aiJfe»frfi^l4ei' áizékgéHypitotiag^niíhal való elszámol­tatás Mégssteöé£j®4)titeljbiegQjító frakérre 1, csuhaj, pingálom az csárdát ki. iát. Másfél évtizi­dnj^i legen^yek, ogták” a ] atom eze Tak&r^?a el­sö^(taiíi?t駥npáljá?ábr­át HWM^v^lbjá'.'kés Bbb 1 *' át ^kütötíi* té­­fflgi9­?i4cMfeBVfeg^g¥4teftp0fiki-h&M c&?f¥teíániM^t?teeté6t#fl0S már csak holtában. Temetésén (1967 márciusában) mi, az akkori Eötvös kollégis­ták álltuk körül # sírját. Másfél évtized, múltán ,hogy­­véletlenül megtaláltam z éneHo ko?ust. Sa nfí cl?f zlap­á­toló sírásókat, ifeWelf R mentem a Farkas­áé. Most már azt a Kodályt kerestem, ahhoz „mentem látogatóba”, a­^^i§^®Smve^^l,nát^zmVS?tMn7­ Mt;r^ M^í^fgtöllt^kfc teáfcát^ ^-Z(lfeRí§Sfikvtíttö6§¥nii%1rfis dfi^Htf&ifférDBfi t J9­' soe­í W^jMi.^^feiPíW­«MedFMrfy^ht&rä ^Klstái %­#9y&z 1, ^ftféz^ilPl^m^^sírokon állnak, s Medgyessy Ferenc már Kodály éle­tében (1958-ban)„meghalt. De más, jobb ötlet egészen mostanáig nem jutott eszembe. Felső-Szeli magas torony, Elakadt a nagy ostorom. Akaszd ki, kedves galambom, Piros orcád megcsókolom. 3. Kodály nyomába indultam Csíkba: fényképezni mentem, s adatköz­^ttéP­ffgPfeMtáiMffigáícbzlía^ete^aeaféll­fn^ifSSáffir^ed^JfeQeMilife-Vaionid­­dabáVi v­e?(£. S^úrüljlffitfettfleppyemjhlZírti^fln^sthlöfiintet^sKiífdÁjytreaki tod­­ianál»a«y igyOttHs ájöíjrtöttjtriépsiíldé, ín&áb# ö^faöWjlámhaBPgl^lpilliarteaítíihtégé^őkytíígt^.rmköH aidoHDfbfediánkábÜ­r ^§Fadké­n5hPISsgédp& í§£ltec£saí| vQgy eggil és gafikabYtan­aQ ttvölpa és íyüj hőkij"oá4(;»öaH &$S£p^ri,er&%&&n3z H6óWü/.aj^á.sst:4r Stísztteslī N‚‚^-Str.tod/tsíkfá(tWt­.oflü­r Öttenbení‚n­­géiÜÁttíén—a kfést^k&^gét fekatez@ldít fig^ÜttéteiE­­mpégóatii meg biglism­ándádhtóát éjg^^laktaléfy fit&fiík nW1 fa é£ é'él tít)›­­ 'ák i' ipb'ldefoplogáló jabattyos’ rüftiátesni laz­án l®jíkéSOesf,^feó­ttfeteét& IféR^köpfezo-ketérőjébe. Kezében vonó és hegedű; úgy tartja, mintha ölelné. Fejét lehajtva a földre néz, lépteire vigyáz. Nemcsak „Ha felülök, csuhaj, ha felülök kis pej lovam hátára, Beugratok, csuhaj, beugratok kocsmáros udvarába. * Ezekből tö (1981., 1982., Kisdobosok évkönyvében a gyomrom, az akkor készült ^na ké a sokasodó koszoruerd­ő réti temetőbe 3%

Next