Móser Zoltán: A félkövér vége - Esszék és tanulmányok (2013)
I. Távlatok
kutató úgy véli, hogy esetleg víziókra is hajlott volna (vagy legalábbis ilyen intenzitással hatottak rá bizonyos élmények és álmok). Noha együttérző természete és önfeláldozó segítőkészsége közmondásos volt, mindig is vonzották az ezzel az alaptermészetével ellentétes vonások, a sötét és drámai jelenetek, illetve az élet fonák oldalához tartozó durva karakterek. (...) Később mint háborús festő, kiadós mennyiségben jutott ki neki a drasztikus élményekből. Nem is kímélte magát, hogy annyi látnivalót gyűjtsön be, amennyit csak tudott. És bele is pusztult a fronton szerzett és aztán krónikussá váló betegségeibe — végzetes vesebaját ugyanis a téli lucsokban fürdő lövészárkokban szerezte.”51 Mednyánszky 1919. április 17-én, 67 éves korában Bécsben halt meg. „Képei, ezek a komor őszi hangulatok, ezek a genreok, amelyekből a boldogtalanság költészete beszél, egyúttal az emberi szenvedés religióját hirdetik, csak úgy, mint egy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij művei. Az elmúlás beszél tájképeiből, a szenvedés genrejaiból (...) Ami él, az vigasztalásra született, ez a festőpoéta filozófiája” — írta Justh Zsigmond A Hét című lapban Mednyánszky halálakor. Igen, minden, ami él, elpusztul, minden múlik, de marad a kép, marad a művészet, és marad Mednyánszky nekünk, nekem s neked. 51 Perneczky Géza: Töredékes morzsák a Mednyánszky-recepcióhoz (Műnyomat a XIX. századi eklektika modorában), in: www.balkon.hu/balkon03_il/ 01perneczky.html