Móser Zoltán: Egy tucat emlék s kép Mészöly Miklósról és Aliscáról (1996)
az írás és a rögzítés szinte a kora kamaszkor óta kísértett. Mindez nagyon mélyen ágyazódott abba a családi, társasági, társadalmi és szűkebb geográfiába, amibe beleszülettem. A legérzékenyebb anyag a fejlődő kamasz- vagy gyereklélek: minden lenyomatot hagy benne. Velem is így történt. Tehát azok a táji jellegzetességek, adottságok, amik Szekszárdhoz közismerten fűződnek, szinte annak arányában növekedtek meg bennem, ahogy az időben előrehaladtam, s egyre erősebben jártak vissza. Elmondhatom, hogy mire megvénültem, szinte a gyermekkor közelségébe került az árterek vidéke, Szekszárdnak ez a nagyon speciális, a magyar Dél Provance-ra emlékeztető dombi világa, s a szőlőkultúrával együttjáró emberi-társadalmi társas együttlét. Az egésznek a miliője meditatív hangoltságra készteti az embert, főleg egy ilyenfajta indulás esetében, mint az enyém is volt. Ehhez a belső meditálásra való hajlamhoz hallatlanul szuggesztív és erős háttérvilágot tudott adni a Szekszárdhoz kötődő présház és a várost körülvevő dombok hangulata. A város lakossága kicserélődött. Többen elmentek - én itt vagyok. Rengeteg olyan új arc van, akit a biológia vagy a történelem változása hozott. Megnövekedett a város, históriailag felgazdagodott, az ország több tájáról jött emberek hozták a maguk reflexeit. Ezek már újabb élményeim, és igen megnyerő módon hatottak rám... Amit Szekszárd a maga atmoszférájával adott, az nagyon mélyen beleivódott írásaimba. Amikor fel próbálok építeni egy szituációt - ha lemeztelenítem -, a gyökér mindig egy nagyon jelentős szekszárdi emlékhez kötődik.“ (Meditatív beszélgetés Mészöly Miklóssal. Gacsályi József riportja, Új Dunatáj, 1996. április)