Móser Zoltán: Egy tucat emlék s kép Mészöly Miklósról és Aliscáról (1996)

az írás és a rögzítés szinte a kora kamaszkor óta kísértett. Mindez nagyon mélyen ágyazódott abba a családi, társasági, társadalmi és szűkebb geográfiába, amibe beleszület­­tem. A legérzékenyebb anyag a fejlődő­ kamasz- vagy gyereklé­lek: minden lenyomatot hagy benne. Velem is így történt. Tehát azok a táji jellegzetességek, adottságok, amik Szekszárdhoz köz­ismerten fűződnek, szinte annak arányában növekedtek meg bennem, ahogy az időben előrehaladtam, s egyre erősebben jár­tak vissza. Elmondhatom, hogy mire megvénültem, szinte a gyermekkor közelségébe került az árterek vidéke, Szekszárdnak ez a nagyon speciális, a magyar Dél Provance-ra emlékeztető dombi világa, s a szőlőkultúrával együttjáró emberi-társadalmi társas együttlét. Az egésznek a miliője meditatív hangoltságra készteti az embert, főleg egy ilyenfajta indulás esetében, mint az enyém is volt. Ehhez a belső meditálásra való hajlamhoz hallat­lanul szuggesztív és erős háttérvilágot tudott adni a Szekszárdhoz kötődő présház és a várost körülvevő dombok hangulata. A vá­ros lakossága kicserélődött. Többen elmentek - én itt vagyok. Rengeteg olyan új arc van, akit a biológia vagy a történelem vál­tozása hozott. Megnövekedett a város, históriailag felgazdago­dott, az ország több tájáról jött emberek hozták a maguk reflexe­it. Ezek már újabb élményeim, és igen megnyerő módon hatot­tak rám... Amit Szekszárd a maga atmoszférájával adott, az nagyon mélyen beleivódott írásaimba. Amikor fel próbálok építeni egy szituációt - ha lemeztelenítem -, a gyökér mindig egy nagyon jelentős szekszárdi emlékhez kötődik.“ (Meditatív beszélgetés Mészöly Miklóssal. Gacsályi József riportja, Új Dunatáj, 1996. április)

Next