Móser Zoltán: Egy tucat emlék s kép Mészöly Miklósról és Aliscáról (1996)

zük. Csak ha egyszer magában a gépezetben van a „foltozhatatlan“ nagy baj - s ráadásul az alligátor is ott áll már az ajtó előtt? Amolyan farsangi utolsó nap az ilyen. Amikor a zenétől nem halljuk a csikorgó csöndet. Vagy hogy politikailag jobban betájoljam az akkori holdkórosságot: még szaga sem volt itt a „viharsaroknak“, s így megfelelő talaja sem lehetett semmi­lyen robbantó eszmének. Volt viszont caritas, ünnepi humánum, kedély, családiasság; csakhogy amit a legjobb szándékkal csinál­tak, azon is átütött az alapvető társadalmi hazugság. Jelképies apróság: a törvényszék mögött, a Séd partján volt a Hamistanú söröző - itt tárgyalás előtt egy asztalnál sörözhetett az ügyész, a bíró, az alperes és felperes ügyvédje, a peres felek, a tanúk, és tet­ték is. S miért is ne? Csupán az adott körülmények között, egy ilyen domesztikált és valóban korrekt­ kedélyes légkörben még a hazugságnak is zamata lesz, és ami természetes, az is megbicsak­lik. Szóval, volt ennek a városnak andaxinja a sorsa és történel­me ellen. Aki nem szedte, fulladt bele a kesergésbe, tépődésbe, borba. Volt bőven potenciális öngyilkosjelölt, csak meg kellett kaparni. Hogy mindezen túl vagyunk ma? Rémületes, hogy mennyire nem tudjuk felejteni történelmi reflexeinket, és ho­gyan tudjuk még egy világégésből is kimenteni a nagy nemzeti lyukas mogyorót. * * * * Röviden és sűrítve ennyi. Magamat faggató, magam nyugtalanítására papírra vetett sorok. Az útravaló, amelyet Szekszárdtól kaptam, számomra mindvégig útravaló maradt. Úgy is mint mementó, és úgy is mint nosztalgia. Munkásságom állandó mögöttese lett, és minden bizonnyal ezután is az lesz. Hiszen nem azért felejthetetlen a múlt, mert feltétlenül példás, hanem azért, mert az örök küzdelem egy darabja, amely éppen arra képes, hogy visszavezessen a jövő tanulságaihoz. Kisoroszi, 1981. február 23.

Next