Móser Zoltán: Szavak és képek. Baka Istvánról - Baka Istvánhoz (1998)

Üzenetek és emlékek Amikor Szicíliából hazaértem és előhívtam a filmeket, csak egy-két napom volt arra, hogy legalább néhány tekercset kidolgozzak, s ezek javát nagyításra előkészítsem. Ahogy lenni szokott, ekkor újra felidéződött bennem minden régi élményem, ahogy kockáról kockára megjelentek a képek az előhívó tálban. Az első nap az első állomás képeivel, Messinával kezdtem a kidolgozást. Ott akkor bizony kétségbe voltam esve, hogy mit fogok találni, fényképezni? (Ugyanis az útikönyv semmi jóval, széppel nem kecsegtetett.) Késő délután volt már, amikor egy magas teraszra értem, ahol hosszan elidőztem, és néztem a kikötőbe érkező s induló komphajók sokaságát. így próbáltam átélni azt a hajnali élményt, amikor mint Jónás a cet gyomrában, áthajóztam vonatostul a szigetre. (Itt a hasonlat valószínűleg elég pontos, mert úgy éreztem magam végig, mintha valaminek a gyomrában lennék.) Mert egyedül voltam, s ki nem mertem szállni, csak egy kis gyermek hangos üvöltéséből értesültem arról, hogy elindultunk, és amikor elhallgatott, akkor s így tudtam meg, hogy révbe értünk. Közben én semmit nem láttam. Csak ott, amikor kintről, messzi magasból figyeltem a hajók s a kompok útját. Már visszafelé indultam, amikor az egyik kanyarban focizni menő kisfiúkat vettem észre: veszem is elő a fényképezőt, de gurul felém a labda. Rúgom hát vissza, amire nem együttérző, inkább ironikus nevetés, kacaj volt a válasz. Ám ha már elővettem és felhúztam, el is kattintom a fényképezőgépet, bár pont szembe sütött a nap. Ennyi tehát a történet, a negatívon szinte semmi, csak nagy fények és árnyak. De miért épp ezt mesélem el itt? A válaszért hadd térjek vissza a nagyítás napjához, a délutánhoz, amikor már rég megszáradtak a képek, de az élmények még elevenen éltek bennem, s egyszerre voltam itthon és ott, a szigeten, Messinában: az utcán, a teraszon és a kikötőben. De akkor nem volt itt kikötő és hajó, hanem csak egy használt bicikli, amivel bementem a könyvtárba valamit leadni, elintézni. Közben átnéztem a legújabb irodalmi lapokat is. A Tiszatáj első oldalain Baka István versére figyeltem fel s olvastam el: szinte letaglózott, lecövekelt, némává tett. Mást nem is tudtam olvasni, bár akartam volna. Aznap csak Háry János búcsúján gondolkodtam s a búcsúpohár fenékig-ivásán. Ezen a különös Szent János poháron és áldáson. Az áldást talán nekem, nekünk kellene, illene mondanunk, miközben mindannyian tudjuk - s ettől válunk némává és tehetetlenné -, a pohár minden csöppjét Baka Pista itta egyedül. És ez a pohár „méreggel volt tele”!

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék