Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1985-08-01 / 8. szám

Kismaszat és krumpliorr a filmpiacon Békés József sorozata fesztiváldíjas filmjeiből. Ezzel a címmel fut a tévé legnagyobb sikerű gyerekfilmjeinek retrospektív bemutatója. - Fesztiváldíjaink összhangban vannak az itthoni sikerrel - mondja a tévé Gyermek- és Ifjúsági Dramaturgiájának vezetője. A visszhang titka. A dunai hajós, az Égigérő fű, a Tessék engem elrabolni! vagy a Kismaszat és a gézengúzok és persze mindenekelőtt a Keménykalap és krumpliorr itthon is tetszést aratott. Békés József azonban nem „hivatali pozíciójából” érzi sajátjának ezeket a filmeket, hanem mert létrejöttükben dramaturgként és menedzserként bábáskodott. A másfél évtizedes munka eredménye az, hogy a magyar tévé gyerekfilmjeit az élvonalban jegyzik. . Az 1973-as pozsonyi Prix Danube volt az áttörés; itt nyerte el A visszhang titka a drámai kategória II. díját. Pozsony és München fesztiváljait felváltva rendezik. Münchenben minden páros, Pozsonyban minden páratlan évben gyűlnek össze a világ gyerekfilm-televíziósai. A Prix Danube-on és a Prix Jeunesse-en mindenféle műsortípus versenyez, négy kategóriában. A plovdivi Aranyláda viszont csak a dramatikus munkákat gyűjti össze; Békés Józsefhez ez áll a legközelebb. Különleges szituációban zajlik a hollywoodi Világ filmfesztivál, ahol 1975-ben a Keménykalap és krumpliorr a gyermekfilmkategória nagydíját nyerte el. A fesztivál érdekessége, hogy csak a zsűritagok láthatják a műveket zárt láncú tévéadáson. Tíz év múltán, idén a Kismaszat és a gézengúzok szerepel ezen a versenyen. A „Krumpliorr” esetében minden összejött. Bácskai Lauró István abban a korszakában rendezte, amikor a legtöbb türelme volt a gyerekekhez, Kovács Krisztián akkor kapta meg a főszerepet, amikor érett gyerekszínésszé vált - az egyetlen tudatos gyerekszínésszé -, és meggyőződésem, hogy Csukás Istvánnak is ez a legjobb sztorija. Békés József az íróközpontú filmekre esküszik. Csukás István mellett Janikovszky Éva munkája aratott széles körű elismerést, de sikert hozott Hárs László és Ratkó István közreműködése is. És fűzzük hozzá: nem egy Békés-sztori szintén szerencsésen került filmszalagra. Az Ebéd című például a Prix Danube-on 1979-ben elnyerte a zsűri különdíjas Egy-egy fesztivál természetesen nemcsak a megméretésre, hanem a kitekintésre is alkalmat ad. Különös tapasztalat: Olaszországban, ahol óriási a gyerekkultusz, nem igazán jók a gyerekfilmek, s ez a mediterrán országokra általában is jellemző. Skandinávia viszont talán a világ legjobb gyermek- és ifjúsági filmjeit mutatja be. Felvilágosult szellemű, a gyerekeket partnerként kezelő munkáik mellett sugárzási módszerük is tanulságos. Minden napra szánnak egy-egy ifjúsági produkciót, kivéve a hétvégét. Akkor ugyanis a gyerekek helye a szabadban van... - Ez az ötlet talán itthon is sikert aratna ... - Nem hiszem. Nálunk másfélék a családi szokások, így éppen hétvégén várják a bőséges gyerekműsort. A fesztiválszereplések dokumentumait lapozva kiderül, hogy a bemutatók gazdasági haszonnal is járnak. Svédországtól Dánián, Jemenen át Ausztráliáig harmincnál több ország vásárolta meg a nemzetközi találkozókon vetített filmjeinket. - Mi a legfőbb törekvése a gyermek- és ifjúsági dramaturgiának? - A színvonal megőrzése. Volt olyan évünk, amikor hét filmet is forgattunk a filmgyárban. Ma három-néggyel is megelégszünk - csak nívósak legyenek! Tihanyi Sándor Békés József sorozata fesztiváldíjas gyermekfilmjeiből A visszhang titka - írta: Jurij Nagibin, rendezte: Wiedermann Károly - a drámai kategória II. díja (Pozsony, 1973) A dunai hajós Mr. - írta: Verne Gyula, rendezte: Markos Miklós - a gyermekzsűri díja (Salzburg, 1975) Keménykalap és krumpliorr I—IV. - írta: Csukás István, rendezte Bácskai Lauró István - a gyermekfilm-kategória nagydíja (Hollywood, 1975) Ebéd - írta: Békés József, rendezte: Katkics Ilona - a zsűri különdíja (Pozsony, 1979) Égigérő fű - írta: Janikovszky Éva, rendezte: Palásthy György - a zsűri különdíja (Moszkva, 1980) A dicsekvő varga - írta: Hárs László, rendezte: Bohák György - a zsűri különdíja (Plovdiv, 1981) Tessék engem elrabolni! - írta: Márton Klára, rendezte: Gaál Albert - a drámai kategória nagydíja (Pozsony, 1981) Telefonpapa - írta: Ratkó István, rendezte: Mihályfy Sándor - a gyermekfilm-kategória I. díja és a gyermekzsűri díja (Plovdiv, 1982) Kismaszat és a gézengúzok - írta: Rónaszegi Miklós, rendezte: Markos Miklós - Az Intervízió és a gyermekzsűri díja (Plovdiv, 1984) Űrseriff és vízbolt Fogalmam sem volt róla, ki lehet Szabolcska Mihály, de azt már tudtam, hogy „A mi falunkba’ nyáron nő a zab”. Kemény Simonnak egyetlen versét sem olvastam még, de azt már tudtam, hogy „Egyik füléből lógjon két agát...”. Igen, én is Karinthyn nőttem föl, s előbb ismertem az így írtok ti irodalmi paródiáit, mint magukat az eredeti műveket. Így voltam a westernnel is: az első western, amelyet életemben láttam, Oldrich Lipsky filmje volt, a Limonádé Joe. Esküszöm, megszakadtunk a röhögéstől, amikor a barátaimmal kölyökként megnéztük ezt a westernparódiát. Hogy milyen az igazi western, azt nem tudtuk. Nem tudtuk, kicsoda Howard Hawks, John Ford, Nicholas Ray, de még John Wayne-t sem ismertük. Meg kell vallanunk, hogy itt, Magyarországon, elég furcsán ismerkedtünk meg a westernnel. Megismertük először a paródiákat, azután megismertük az italo-westernt (népszerűbb nevén a „makaróni-westernt”), belekóstoltunk az űrwesternbe, s ezenközben a mozik és a televízió csak ritkán vállalkoztak arra, hogy igazi westerneket mutassanak be. Ha valaki azt mondja Magyarországon „western”, tíz ember közül kilenc rávágja: Volt egyszer egy Vadnyugat. Pedig hát... Sergio Leone remekműve nem klasszikus western. De láttunk mi már Terence Hill-féle westernt, sőt láttuk a western műfaját temető Missouri fejvadászt is, láttuk a Délidő science-fiction változatát, a Gyilkos bolygót, és láttuk a Csillagok háborújában a Tatooine bolygó kocsmáját, amely csak a vendégek karjainak számát illetően különbözött egy igazi vadnyugati kocsmától. De hogy milyen az igazi western, azt nem nagyon tudjuk. Természetesen (?) ez más műfajokkal, más filmekkel is megesett nálunk. Mi láttuk A keresztapa másik arcát, de az igazit csak jóval később, láttuk, hogyan lehet a nagy érzelmektől jókat zabálni, de csak később láttuk A nagy zabálást, mi láttuk a Meztelenek és bolondokban a film elején a felszínre emelkedő japán tengeralattjárót, de csak nemrégiben láttuk azt a cápát, amelynek ez a tengeralattjáró a paródiája. Húsz évvel ezelőtt görcsös ujjakkal pötyögtük a gitáron - az Illés zenekar vagy a Spotnick együttes nyomán -a Johnny Guitart, de Nicholas Ray filmje, a Johnny Guitar szintén csak nemrégiben jelent meg a Filmmúzeumban. Tucatszámra néztünk meg „mintha-westerneket” és „majdnem-westerneket”, így aztán gyakran megesett velünk az is, hogy nem igazán értettük a paródiát: nevettünk rajta, de pontosan nem tudtuk, min is nevetünk, hiszen nem ismertük a kifigurázott eredetit. De - valljuk meg! - tájékozatlanságunknak vannak előnyei is. Előítéletmentesen fogadtuk ugyanis a western különböző változatait, alfajait, a paródiákat és a western-vígjátékokat, a lélektani westernt és a feminista westernt egyaránt. Nem zavart bennünket, ha a „45-ös” nem a volt kaliberét, hanem a főhős cipőméretét jelölte, megszerettük Cheyenne-t és Butch Cassidyt, s azon sem háborodtunk fel, ha valamelyik film megsértette a western íratlan szabályait, szívesen néztük westernekben Bibi Anderssont és Klaus Kinskit, s még az sem zavart bennünket, ha valamelyik „mintha-western” operatőre Bergman operatőre, Sven Nykvist volt. Megszerettük a kópékat és a hallgatag hősöket, a pozitív hősök segítségére siető rosszlányokat és a gyűrött helyiérdekű alkoholistákat. Szeretjük ezeket a mítoszból teremtett és mítoszt teremtő felnőtt (és nemcsak felnőtt ...) meséket. Minden bizonnyal vevők leszünk a legfrissebbekre is. Réz András Vásárra viszem a bőrödet Hatosfogat Hegedűs Géza Szigligeti Edéről Nem volt kora fölé emelkedő, egyéni arculatú nagy drámaíró, de száznál több színjátékával évtizedekre ellátta a magyar színházak műsorát, meghatározta a drámaiválfajok hangvételét, előkészítette a nála jelentékenyebb következőket - és néhány műve maradandó öröksége színpadjainknak. Nem volt a kortársi átlagnál nagyobb képzelőerejű színházi rendező, de szívós kitartással élvezetes előadásokban szervezte játékká több nemzedék hazai és külföldi drámáit, jó érzékkel nyúlt a hagyományokhoz, fegyelmet tudott tartani a színészek körében, és jó tanító-előkészítője volt a nála nagyobb színpadi művészmestereknek. Nem volt kiemelkedő pedagógus, de pontosan tudta a színészek oktatásának és nevelésének fontosságát, akadozó előzmények után megteremtette az intézményes hazai színészoktatást, kitűnő tan Egri Márta és Szombathy Gyula a Nőuralom című tévéjátékban könyve pedig klasszikus alkotása színháztudományi irodalmunknak. Hatvannégy évnyi életéből negyvenhatot töltött a Nemzeti Színház - és ezzel a nemzeti színjátszás - szolgálatában. 1814-ben született Nagyváradon, 1878-ban halt meg az akkor már három városból öt éve Budapestté egyesült fővárosban. A 18 éves, mérnöki pályára induló egyetemistát elragadja a színpad és a színészet. Ott tevékenykedik már az annyira várt színház előkészítő munkájában. Ha kell, díszlettervező és díszletfestő, ha idegen nyelvű drámát kell lefordítani - napok alatt igen jól elvégzi a munkáját. A bihari földbirtokos-jogász otthonból, a nemes nemzetes Szathmáry famíliából kikerült fiatalember már a gimnáziumi évek alatt a magyar és latin mellett jól megtanul németül és franciául, jártas a klasszikusokban is, az akkor legmodernebbnek számító romantikusok irodalmában is. Ha ír vagy fordít, nyelvezete nem túl színes, nem is gazdag, de szabatos, világos és magyaros, és ami nagyon fontos: jól mondható, színpadszerű, természetesen hangzó. És akit elragad a színi irodalom, az hamarosan drámai műveket is ír. Ő maga később szeretetteljes gúnnyal emlegette legkorábbi tragédiáit és komédiáit, hálás volt a sorsnak, hogy elvesztek. Pedig egynéhányat be is mutattak, mert a korai magyar színházi élet felettébb éhes volt az új, eredeti magyar drámákra. De nemcsak írt, fordított, díszletezett, és ha szükséges volt, adminisztrált is, hanem a körző és vonalzó mellől átlépett a színpadra. Főleg énekes-táncos szerepeket alakított. És amikor megírta haza Nagyváradra, hogy színész lett belőle, elkeseredett apja ura kitagadta, még azt is megtiltotta, hogy nevét viselje, így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Eduárd, majd később magyarosítva a romantikus keresztnevet: Ede. Amikor 1837-38 színházi idényén megvalósul a Pesti Színház, amely hamarosan „a Nemzeti” lesz - Szigligeti eleve oda tartozik. Ő a színház titkára, háziszerzője, rövid ideig színésze is, de csakhamar rendező, azután főrendező, később művészeti vezető, majd igazgató. Közel négy évtizeden át ő határozza meg a magyar színházi élet menetét, a drámák műfajait. Példákat ad a romantikus történelmi drámákra (a legkiemelkedőbbek: Gritti, II. Rákóczi Ferenc fogsága, A trónkereső, 100. drámáját ünnepük a dán múltból felidézett Struensse című tragédiával, egyik legjobb művével). Ő teremti meg az oly sokáig népszerű népszínművet, a műfajnevet is ő adja. Első ilyen nemű játékává). A szökött katonával új korszak kezdődik színpadjainkon. (Ebben a zenés játéktípusban legjobb műve A csikós, idővel ő próbálja a népi tárgyat a zene nélküli, komolyabb népdráma felé fordítani A lelenccel.) Legmaradandóbb művei alighanem vígjátékai (Liliomfi, Fenn az ernyő, nincsen kas, A mama, ide tartozik az 1862-ben kelt Nőuralom is). És már a realizmus igénye is megjelenik társadalmi drámáiban (Halottak emléke, A fény árnyai, Az üldözött honvéd). Töméntelen elavult műve közt mindig újra meg újra talál az utókor olyan gyöngyszemet, amely bizonyítja, milyen mesterembere volt a drámai műfajnak. Azt folytatta igen nagy hatással, amit Kisfaludy Károly kezdett, és amit azután Csiky Gergely folytatott. Kisfaludynak, Szigligetinek és Csikynek pedig egész drámairodalmunk és színházi művészetünk hálás adása. Még mindig tudnak gyönyörködtetni, még mindig taníthatnak egyet-mást az utódoknak. Szigligeti Ede