Mozgó Képek, 1988 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1988-03-01 / 3. szám
1988. MÁRCIUS Soha életemben nem voltam nagy mozibajáró. Zsenge koromban még csak fekete-fehér filmeket mutogattak, azok - az oly színes és tarka élethez képest - fakónak tűntek nekem. Az Óz volt az első színes játékfilm, amit láttam, az tetszett is nagyon. Hát még a rajzfilmek! Nyolc-tíz éves koromban én is szerettem volna rajzfilmeket gyártani. Összeragasztottam rengeteg papírcsíkot, bekockáztam őket, és minden kockába Miki egereket meg más figurákat rajzoltam. Jóval később, már televíziós koromban találkoztam újra a rajzfilmmel - már mint szerző. Ez tökéletesen kielégített. Soha nem gondoltam, hogy Kukorin vagy Frakkon kívül másféle filmhőst is megteremthetek. Éppen azért ért olyan váratlanul, mikor a nyolcvanas évek elején megkeresett Palásthy György azzal a hírrel, hogy filmet forgatna Szelebupoli család című ifjúsági regényemből. Az ötlet voltaképpen leányáé volt. Palásthy Bea olvasta zsenge korában a könyvet, és azóta gyötörte apját, hogy ebből filmet kellene készíteni. Apja éveken át eleresztette füle mellett Bea javaslatait. Mikor végre nekifanyalodott, és elolvasta a könyvet, mindjárt hozzá is látott, hogy filmre vigye ezt az én saját családomhoz kísértetiesen hasonló családot. A Móra Kiadó 1974-ben jelentette meg a Szeleburdi család folytatását, Hajónapló címmel. Ehhez a regényhez az ötletet régi, gyerekkori élmény adta: Adonyban ebben a kedves, Duna menti faluban, ahol gyerekeskedtem - élt egy nyugdíjas hajóskapitány. Csináltatott magának falusi ácsokkal egy hajót, egy igen masszív alkotmányt, ami bennünket Noé bárkájára emlékeztetett. Ő viszont a regényesen hangzó Ramona nevet festette a hajó orrára. Motort is épített bele. Időnként végigpöfögött vele a Holt-Duna szigetecskés, fűzfákkal telinőtt zátonyai között. A háborúban eltűnt az öreg kapitány, és eltűnt a Ramona is. Szétkorhadt vagy az árvíz sodorta el? Sohasem tudtam kideríteni. Mesét szőttem hát köréje, mozgalmas történetet, amelynek végén a Ramona ugyan elsüllyed, viszont sok minden, ami addig rossz volt, jóra fordul. Lehet, hogy Palásthy Györgyöt éppen ez fogta meg: a fim végén itt egyszerre lehet sírni is, nevetni is. Már a Szeleburdi családról készült első film sem igazi, felhőtlen happy enddel végződött. A gyereknézők azonban nem vették ezt zokon, sőt! Remélem, meg fogják érteni a Hajónaplóva készült Szeleburdi vakáció című film lényegét is. Lehet, hogy eláll majd a lélegzetük, mikor az annyi gonddal-bajjal, küszködéssel vízre taszigált Ramona váratlanul elsüllyed ... Remélem azonban, velem együtt ők is megörülnek majd annak a pofonnak, amely a rendezői instrukció szerint nem látható, csak hallható és minden bánatot feledtető. Bálint Ágnes Már megint az a Szeleburdi család! Szeleburdiék a vakáción Giuliano Gemma Férfias, de nem túl markáns vonások, magas, kisportolt test. Igazi hőstípus. Ezt vette észre, és erre építette első filmjének főszerepét Duccio Tessari, amikor 1962-ben rábízta az akkor 24 éves Gemmára élete első főszerepét. A mozidarab címe Jönnek az óriások (Arrivano i titani) volt. A rendező, aki korábban részt vett néhány makaróniwestern forgatókönyvének írásában, először próbálkozott önálló alkotással hasonló műfajban. A hatvanas évek sokszínű olasz filmpalettáján jól megfért az igényes, új utakat kipróbáló művészek munkái és a virágkorát élő commedia al Titaliana mellett ez az olaszosított amerikai műfaj is. Giuliano Gemma hosszú ideig nem került le a vászonról: arca mindig napbarnított volt, egy rakoncátlan göndör fúrt a homlokában, a nőkre megejtően mosolygott, az ellenségre pedig mindig csípőből tüzelt. A sorozatban gyártott Ringo-filmeknek - majd azok paródiájának - főszereplőjeként még eredeti nevét is megváltoztatta az 1938-ban, Rómában született színész, hogy igazán olyan legyen, mint egy vérbeli vadnyugati hős. A Montgomery Wood nevet csak akkor hagyta el, amikor ráunt a rettenthetetlen tehénpásztorok életére, mert valami komolyabb színészi feladatra vágyott. Évente legalább egy film főszerepét eljátszotta azóta is - és 99 százalékban mindig főszerepet -, ám a nagy feladat, furcsamód, még várat magára. Pedig összeakadt olyan rendezőkkel is, mint Luigi Comencini vagy Damiano Damiani. Úgy látszik azonban, túl sokáig viselte oldalán a tésztából gyúrt coltot. Skatulyájából - már ami „az igazság bajnoka” hősi pózát illeti - mind a mai napig nem tudott kilépni. Az 1976-ban készült Tatárpuszta című Dino Buzzati azonos című regényéből készült filmben hős tatárt játszik, az 1977-es, nálunk is bemutatott A vasprefektusban a maffia ellen küzdő rendőrprefektust alakít, Damiani filmje, az 1978-as Térdelő férfi szintén a maffiával foglalkozik.Katonát alakít az 1981-es Szia, ellenségben és így tovább, míg ismét vissza nem került (az 1983-as, Velencében nagy botrányt kavart Squitieri-film, a Claretta után, amelynek női főszereplője Claudia Cardinale, és a történet Mussolini szeretőjéről szól) Duccio Tessari keze alá a régi műfajban, a régi szerepkörben: Tex és a Mélység Ura. Az 1948-ban keletkezett képregény megfilmesítésére vállalkozott a makaróniwesternek másodvonalbeli rendezője. Voltaképpen ez a sorsa egy kicsit Giuliano Gemmának is: állandóan ott áll az első vonal küszöbén, de még nem tudott átlépni rajta. Talán túl sokat időzött egyetlen műfajban, talán túl nagy volt a csábítás a népszerűségre, s közben éppen az igazi áttörést mulasztotta el, azokat a színészi lehetőségeket, amelyekben megmutathatta volna képességeit. A nála néhány évvel fiatalabb s később induló, hasonló külső adottságú Franco Nero messze lekörözte - már ami a világhírnevet illeti. De még nincs késő, Giuliano Gemma most ötvenéves. Kiöregedvén a vadnyugati és egyéb hősök szerepköréből, az érettebb férfiak alakításában még lehet esélye a bizonyításra. MÁTÉ JUDIT 13 Eric Rohmer világa Eric Rohmer (eredeti neve Maurice Scherer), a hazánkban sajnos kevéssé ismert francia filmrendező egyike a ma élő legeredetibb tehetségeknek. Nálunk mindössze két filmjét mutatták be: A pilóta felesége (La femme de l'aviateur) és a Teliholdas éjszakák (Les nuits de la pleine lune), A zöld sugár (Le rayon vert) pedig most kerül a mozikba. 1920-ban született, sokat foglalkozott irodalommal, majd filmkritikusként tevékenykedett, 1957-től 1963-ig a Cahiers du Cinéma főszerkesztője volt. 1950-ben néhány rövidfilmet készített, később forgatókönyveket írt. Eric Rohmer 1959-ben készítette első játékfilmjét, amelynek nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója és vágója is volt, mint a későbbiekben minden filmjének. A film: Az oroszlán jegyében (Le Signe du Lion). Nem aratott sikert sem a közönség, sem a kritikusok körében, csupán az újhullámosok karolták fel. Rohmer nem vesztette el sem kedvét, sem energiáját; további rövid- és játékfilmeket készített, napjainkig több mint egy tucatot, amelyek - ha nem is arattak világsikert - megtalálták a maguk közönségét. Eric Rohmer filmi világa bonyolult, izgalmas, változatos, múltban és jelenben gyökerező, szerteágazó, sokszálú. Egyéni hangú rendező, aki még ma is szívesen merít a 60-as évek új hullámából, és emlékszik jegyeire, arra a különös testvériségre, amely összefűzte a rendezőket, bármilyen különbözőek voltak is, a vágyra, hogy szakítsanak a berozsdásodott filmszokásokkal, szabályokkal, „a papa mozijával” és kivigyék a filmet a rideg stúdiókból az élő, eleven párizsi utcára. Eric Rohmer csodálója volt és maradt Hitchcocknak - könyvet is írt róla -, magáévá tette, amit filmjeiben szeretett: a váratlant, a kockázatot, a meglepetést. Gondolkodó, elméleti filmesnek tartják Rohmert, ezt ő maga is elfogadja. De: a teória és a bölcsesség abban a pillanatban, amikor forgatni kezd, megszűnik nála. Meggyőződése: ez jellemzi az összes újhullámost, ellentétben más filmesekkel, akik nem nagyon gondolkoznak, és nem foglalkoznak elméletekkel mindaddig, amíg nem kezdenek forgatni, de ha forgatnak, előtérbe kerül a teória. Rohmer az ösztönösséget, a pillanatnyi hatásokat engedi érvényesülni munka közben. Rohmerre, különös módon, talán az időjárás hat leginkább. Soha nem határozza el előre, hogy esőt, szelet, vihart, napot, havat, borút akar-e a forgatásra, hanem alkalmazkodik az időjáráshoz, amit éppen kap a természettől. A pilóta felesége forgatásakor például váratlanul szakadni kezdett az eső, s Rohmer néhány perc gondolkodás után folytatta a forgatást a külső helyszíneken. Tudja, érzi - gondolkodott, írt is róla eleget a mű, a film sohasem csupán attól a kortól függ, amelyben született. Regények, színdarabok, érzések, indulatok s más hatások érvényesülnek benne. Munkamódszere: mindig utólag - soha nem előre és nem munka közben! - elemzi, érzékeli, értékeli ezeket a hatásokat. Szerelem délután (L’amour l'aprés-midi), Aranyhal (Poisson rouge), Klára térde (Le genau de Claire) - ahány film, annyiféle, és mégis: a rendező jegyei mindben fellelhetők. Az a rendkívüli, aprólékos gond, ahogyan a legkisebb részletre is figyel; ha külsőben forgat, nincs díszlettervező, ő foglalkozik ezzel a munkával is. Ügyel a színek különös harmóniájára: egyik filmjében például sárga a golyóstoll, sárga az esőköpeny bélése, a többi tárgy kék. Nem szereti, ha a színek olyan szépek, hogy egyes felvételek utazási prospektusok lapjaira hasonlítanak. Rengeteget foglalkozik a hanggal. Hangmérnökét olykor bokrok mélyére bújtatja, az egymással beszélgető színészek hangját külön-külön szalagra veszik fel, s később keverik egymással és a külső zajokkal. Becsüli, tiszteli a színész munkáját. Bárki kéri, megismétli a felvételt, vagy akár változtat a dialóguson. Ügyel arra is, hogy a külső és belső felvételek fényei egymással összhangban legyenek, s a különböző fényforrások harmonikusan illeszkedjenek a jelenet hangulatához. Rohmer szeret külső forgatásokon alkalmi statisztákkal dolgozni - akár egy dokumentumfilmnél -, s hogy enyhítse zavarukat, parkok padjain üldögélő öregeknek például azt mondja: csak egy rövidfilm készül. Soha nem tervezi meg előre sem a világítást, sem a díszletet, s engedi magát egy-egy váratlan hangulat varázsától rabul ejteni, más irányba terelni. Festők: Ingres, Leonardo da Vinci, írók: Marcel Pagnol, Kafka, Flaubert, Balzac, Courteline hatnak rá, kritikusai szerint a filmművészek közül nemcsak Hitchcock, hanem Bunuel is. Ugyanis, akár a spanyol rendező filmjeiben, Rohmelnél is a figurák mindegyikének háttértörténetei vannak, mindig mindent másképpen is lehetne megírni, vagy akár új filmet kerekíteni a hiányzó, de mégis érezhető személyek életéből. Eric Rohmer elszánt híve a francia filmművészetnek, amelyet - visszaesések, balsikerek ellenére - a legjobbnak tart a világon. Szerinte ugyanis sehol, egyetlen országban sem élnek ilyen sokféle tehetségű rendezők, mint hazájában. Hibáztatja a filmek forgalmazóit: nem viselik gondját a műveknek, nem veszik észre, hogy melyiket hol, mikor szabad vetíteni, figyelembe véve a nézők sokféleségét is. Eric Rohmer boldognak vallja magát, mert úgy érzi, ő a legszabadabb a francia filmrendezők között. Egyedül, szabadon dönt minden filmjének minden részletéről. Szabadságát csak a filmforgalmazók képesek megnyirbálni. P. ZS. Eric Rohmer