Mozgó Képek, 1988 (4. évfolyam, 1-8. szám)

1988-03-01 / 3. szám

1988. MÁRCIUS Soha életemben nem voltam nagy mozibajá­­ró. Zsenge koromban még csak fekete-fehér filmeket mutogattak, azok - az oly színes és tarka élethez képest - fakónak tűntek nekem. Az Óz volt az első színes játékfilm, amit lát­tam, az tetszett is nagyon. Hát még a rajzfil­mek! Nyolc-tíz éves koromban én is szeret­tem volna rajzfilmeket gyártani. Összera­gasztottam rengeteg papírcsíkot, bekockáz­tam őket, és minden kockába Miki egereket meg más figurákat rajzoltam. Jóval később, már televíziós koromban ta­lálkoztam újra a rajzfilmmel - már mint szer­ző. Ez tökéletesen kielégített. Soha nem gon­doltam, hogy Kukorin vagy Frakkon kívül másféle filmhőst is megteremthetek. Éppen azért ért olyan váratlanul, mikor a nyolcva­nas évek elején megkeresett Palásthy György azzal a hírrel, hogy filmet forgatna Szelebup­­oli család című ifjúsági regényemből. Az ötlet voltaképpen leányáé volt. Palásthy Bea ol­vasta zsenge korában a könyvet, és azóta gyötörte apját, hogy ebből filmet kellene ké­szíteni. Apja éveken át eleresztette füle mel­lett Bea javaslatait.­ Mikor végre nekifanyalo­dott, és elolvasta a könyvet, mindjárt hozzá is látott, hogy filmre vigye ezt az én saját csa­ládomhoz kísértetiesen hasonló családot. A Móra Kiadó 1974-ben jelentette meg a Szeleburdi család folytatását, Hajónapló cím­mel. Ehhez a regényhez az ötletet régi, gye­rekkori élmény adta: Adonyban­­ ebben a kedves, Duna menti faluban, ahol gyerekes­­kedtem - élt egy nyugdíjas hajóskapitány. Csináltatott magának falusi ácsokkal egy ha­jót, egy igen masszív alkotmányt, ami ben­nünket Noé bárkájára emlékeztetett. Ő vi­szont a regényesen hangzó Ramona nevet festette a hajó orrára. Motort is épített bele. Időnként végigpöfögött vele a Holt-Duna szigetecskés, fűzfákkal telinőtt zátonyai kö­zött. A háborúban eltűnt az öreg kapitány, és eltűnt a Ramona is. Szétkorhadt vagy az ár­víz sodorta el? Sohasem tudtam kideríteni. Mesét szőttem hát köréje, mozgalmas törté­netet, amelynek végén a Ramona ugyan el­süllyed, viszont sok minden, ami addig rossz volt, jóra fordul. Lehet, hogy Palásthy Györgyöt éppen ez fogta meg: a fim végén itt egyszerre lehet sír­ni is, nevetni is. Már a Szeleburdi családról készült első film sem igazi, felhőtlen happy enddel végződött. A gyereknézők azonban nem vették ezt zokon, sőt! Remélem, meg fogják érteni a Hajónaplóva­ készült Szele­burdi vakáció című film lényegét is. Lehet, hogy eláll majd a lélegzetük, mikor az annyi gonddal-bajjal, küszködéssel vízre taszigált Ramona váratlanul elsüllyed ... Remélem azonban, velem együtt ők is megörülnek majd annak a pofonnak, amely a rendezői instrukció szerint nem látható, csak hallható és minden bánatot feledtető. Bálint Ágnes Már megint az a Szeleburdi család! Szeleburdiék a vakáción Giuliano Gemma Férfias, de nem túl markáns vonások, magas, kisportolt test. Igazi hőstípus. Ezt vette észre, és erre építette első filmjének főszerepét Duccio Tessari, amikor 1962-ben rábízta az akkor 24 éves Gemmára élete első főszere­pét. A mozidarab címe Jönnek az óriások (Ar­­rivano i titani) volt. A rendező, aki korábban részt vett néhány makaróniwestern forgató­­könyvének írásában, először próbálkozott önálló alkotással hasonló műfajban. A hat­vanas évek sokszínű olasz filmpalettáján jól megfért az igényes, új utakat kipróbáló mű­vészek munkái és a virágkorát élő commedia al Titaliana mellett ez az olaszosított amerikai műfaj is. Giuliano Gemma hosszú ideig nem került le a vászonról: arca mindig napbarní­tott volt, egy rakoncátlan göndör fúrt a hom­lokában, a nőkre megejtően mosolygott, az ellenségre pedig mindig csípőből tüzelt. A sorozatban gyártott Ringo-filmeknek - majd azok paródiájának - főszereplőjeként még eredeti nevét is megváltoztatta az 1938-ban, Rómában született színész, hogy igazán olyan legyen, mint egy vérbeli vad­nyugati hős. A Montgomery Wood nevet csak akkor hagyta el, amikor ráunt a rettent­hetetlen tehénpásztorok életére, mert valami komolyabb színészi feladatra vágyott. Éven­te legalább egy film főszerepét eljátszotta az­óta is - és 99 százalékban mindig főszerepet -, ám a nagy feladat, furcsamód, még várat magára. Pedig összeakadt olyan rendezőkkel is, mint Luigi Comencini vagy Damiano Da­­miani. Úgy látszik azonban, túl sokáig viselte oldalán a tésztából gyúrt coltot. Skatulyájá­ból - már ami „az igazság bajnoka” hősi pó­zát illeti - mind a mai napig nem tudott ki­lépni. Az 1976-ban készült Tatárpuszta című­­ Dino Buzzati azonos című regényéből ké­szült­­ filmben hős tatárt játszik, az 1977-es, nálunk is bemutatott A vasprefektusban a maffia ellen küzdő rendőrprefektust alakít, Damiani filmje, az 1978-as Térdelő férfi szin­tén a maffiával foglalkozik.­­Katonát alakít az 1981-es Szia, ellenségben és így tovább, míg ismét vissza nem került (az 1983-as, Ve­lencében nagy botrányt kavart Squitieri-film, a Claretta után, amelynek női főszereplője Claudia Cardinale, és a történet Mussolini szeretőjéről szól) Duccio Tessari keze alá a régi műfajban, a régi szerepkörben: Tex és a Mélység Ura. Az 1948-ban keletkezett képre­gény megfilmesítésére vállalkozott a makaró­­niwesternek másodvonalbeli rendezője. Voltaképpen ez a sorsa egy kicsit Giuliano Gemmának is: állandóan ott áll az első vo­nal küszöbén, de még nem tudott átlépni raj­ta. Talán túl sokat időzött egyetlen műfaj­ban, talán túl nagy volt a csábítás a népsze­rűségre, s közben éppen az igazi áttörést mu­lasztotta el, azokat a színészi lehetőségeket, amelyekben megmutathatta volna képessége­it. A nála néhány évvel fiatalabb s később in­duló, hasonló külső adottságú Franco Nero messze lekörözte - már ami a világhírnevet illeti. De még nincs késő, Giuliano Gemma most ötvenéves. Kiöregedvén a vadnyugati és egyéb hősök szerepköréből, az érettebb férfiak alakításában még lehet esélye a bizo­nyításra. MÁTÉ JUDIT 13 Eric Rohmer világa Eric Rohmer (eredeti neve Maurice Scherer), a hazánkban sajnos kevéssé ismert francia filmrendező egyike a ma élő legeredetibb te­hetségeknek. Nálunk mindössze két filmjét mutatták be: A pilóta felesége (La femme de l'aviateur) és a Teliholdas éjszakák (Les nuits de la pleine lune), A zöld sugár (Le rayon vert) pedig most kerül a mozikba. 1920-ban szüle­tett, sokat foglalkozott irodalommal, majd filmkritikusként tevékenykedett, 1957-től 1963-ig a Cahiers du Cinéma főszerkesztője volt. 1950-ben néhány rövidfilmet készített, ké­sőbb forgatókönyveket írt. Eric Rohmer 1959-ben készítette első játékfilmjét, amely­nek nemcsak rendezője, hanem forgató­könyvírója és vágója is volt, mint a későbbi­ekben minden filmjének. A film: Az oroszlán jegyében (Le Signe du Lion). Nem aratott si­kert sem a közönség, sem a kritikusok köré­ben, csupán az újhullámosok karolták fel. Rohmer nem vesztette el sem kedvét, sem energiáját; további rövid- és játékfilmeket készített, napjainkig több mint egy tucatot, amelyek - ha nem is arattak világsikert - megtalálták a maguk közönségét. Eric Rohmer filmi világa bonyolult, izgal­mas, változatos, múltban és jelenben gyöke­rező, szerteágazó, sokszálú. Egyéni hangú rendező, aki még ma is szívesen merít a 60-as évek új hullámából, és emlékszik jegyeire, arra a különös testvériségre, amely összefűz­te a rendezőket, bármilyen különbözőek vol­tak is, a vágyra, hogy szakítsanak a berozs­dásodott filmszokásokkal, szabályokkal, „a papa mozijával” és kivigyék a filmet a rideg stúdiókból az élő, eleven párizsi utcára. Eric Rohmer csodálója volt és maradt Hitchcocknak - könyvet is írt róla -, magáé­vá tette, amit filmjeiben szeretett: a várat­lant, a kockázatot, a meglepetést. Gondolko­dó, elméleti filmesnek tartják Rohmert, ezt ő maga is elfogadja. De: a teória és a bölcses­ség abban a pillanatban, amikor forgatni kezd, megszűnik nála. Meggyőződése: ez jel­lemzi az összes újhullámost, ellentétben más filmesekkel, akik nem nagyon gondolkoz­nak, és nem foglalkoznak elméletekkel mind­addig, amíg nem kezdenek forgatni, de ha forgatnak, előtérbe kerül a teória. Rohmer az ösztönösséget, a pillanatnyi hatásokat engedi érvényesülni munka köz­ben. Rohmerre, különös módon, talán az időjárás hat leginkább. Soha nem határozza el előre, hogy esőt, szelet, vihart, napot, ha­vat, borút akar-e a forgatásra, hanem alkal­mazkodik az időjáráshoz, amit éppen kap a természettől. A pilóta felesége forgatásakor például váratlanul szakadni kezdett az eső, s Rohmer néhány perc gondolkodás után foly­tatta a forgatást a külső helyszíneken. Tudja, érzi - gondolkodott, írt is róla eleget a mű, a film sohasem csupán attól a kortól függ, amelyben született. Regények, színdarabok, érzések, indulatok s más hatások érvényesül­nek benne. Munkamódszere: mindig utólag - soha nem előre és nem munka közben! - elemzi, érzékeli, értékeli ezeket a hatásokat. Szerelem délután (L’amour l'aprés-midi), Aranyhal (Poisson rouge), Klára térde (Le ge­nau de Claire) - ahány film, annyiféle, és mégis: a rendező jegyei mindben fellelhetők. Az a rendkívüli, aprólékos gond, ahogyan a legkisebb részletre is figyel; ha külsőben for­gat, nincs díszlettervező, ő foglalkozik ezzel a munkával is. Ügyel a színek különös har­móniájára: egyik filmjében például sárga a golyóstoll, sárga az esőköpeny bélése, a töb­bi tárgy kék. Nem szereti, ha a színek olyan szépek, hogy egyes felvételek utazási pros­pektusok lapjaira hasonlítanak. Rengeteget foglalkozik a hanggal. Hangmérnökét olykor bokrok mélyére bújtatja, az egymással be­szélgető színészek hangját külön-külön sza­lagra veszik fel, s később keverik egymással és a külső zajokkal. Becsüli, tiszteli a színész munkáját. Bárki kéri, megismétli a felvételt, vagy akár változtat a dialóguson. Ügyel arra is, hogy a külső és belső felvételek fényei egymással összhangban legyenek, s a külön­böző fényforrások harmonikusan illeszkedje­nek a jelenet hangulatához. Rohmer szeret külső forgatásokon alkalmi statisztákkal dolgozni - akár egy dokumen­tumfilmnél -, s hogy enyhítse zavarukat, par­kok padjain üldögélő öregeknek például azt mondja: csak egy rövidfilm készül. Soha nem tervezi meg előre sem a világítást, sem a díszletet, s engedi magát egy-egy váratlan hangulat varázsától rabul ejteni, más irányba terelni. Festők: Ingres, Leonardo da Vinci, írók: Marcel Pagnol, Kafka, Flaubert, Bal­zac, Courteline hatnak rá, kritikusai szerint a filmművészek közül nemcsak Hitchcock, ha­nem Bunuel is. Ugyanis, akár a spanyol ren­dező filmjeiben, Rohmelnél is a figurák mindegyikének háttértörténetei vannak, min­dig mindent másképpen is lehetne megírni, vagy akár új filmet kerekíteni a hiányzó, de mégis érezhető személyek életéből. Eric Rohmer elszánt híve a francia film­­művészetnek, amelyet - visszaesések, balsi­kerek ellenére - a legjobbnak tart a világon. Szerinte ugyanis sehol, egyetlen országban sem élnek ilyen sokféle tehetségű rendezők, mint hazájában. Hibáztatja a filmek forgal­mazóit: nem viselik gondját a műveknek, nem veszik észre, hogy melyiket hol, mikor szabad vetíteni, figyelembe véve a nézők sok­féleségét is. Eric Rohmer boldognak vallja magát, mert úgy érzi, ő a legszabadabb a francia filmrendezők között. Egyedül, szabadon dönt minden filmjének minden részletéről. Szabadságát csak a filmforgalmazók képesek megnyirbálni. P. ZS. Eric Rohmer

Next