Mozgó Világ, 1980. január-június (6. évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 2. szám - KÖRKÉRDÉS - Németh László - Petőfi Sándor - Veres Péter - Zrínyi Miklós: Egykoriak felelnek
- Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni? - Mert hát még jobban szeretem a vallatást. - Jól van gyerek, vicispán vagy főbíró lesz belőled. No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e vagy főbíró? - Legjobban szeretnék zsivány lenni. Élek a fölkínált lehetőséggel: a generalizáló - béklyózó kérdéseket átlépve négy kristályosító mag köré vonom, amit ez alkalomból mondani akarok. Talán egy új generáció növéstervéhez sem árt némi históriai nyomaték. 1. Magam helyett adatok nélkül. 2. Új görögség felé.. . (író, kritikus magatartás) 3. Magyarság, kisebbség, szocializmus. 4. Katedrámról: Kemény Zsigmond. Huszonöt évesen ezt írtam Osvátnak: Mi szeretnék lenni? író, tudós? Talán nevetségesen hat, ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora. Mint a sarjnak, egy nemzet szellemének is van tenyészkúpja, amelyben az egész kultúra tovább nő - mások lehetnek szebb virágok, értékesebb gyümölcsök, a tenyészkúpon lenni a legfelelősebb. Gulyás engem ilyen tenyészkúpon hajtó léleknek látott. Ha munkáim közül csak egyet menthetnék meg, az a Tanú tizenhét füzete lenne. (Elég kevesen tudják, hogy a tanú görögül mártírt is jelent...) Az az érzés, amelyre én ars poeticám fölépíteném, egyfajta tisztaságérzés. Sokan arra büszkék, hogy olyasmit csinálnak, amit senki nem csinál. Én többre becsülöm, ha olyasmit csinálhatok, amit húszan is készülek csinálni. Van-e visszatérés a mi alexandriai állapotunkból a klasszikus görögbe? Mit kezdjen a görög, akinek Delphi nem felel? Ösztöneibe néz, és kerül a világba, s egy új magatartás-tudományt csinál magának, innenonnan összeharácsolt ismeretekből, üdvössége használatára. Az ember leglényegesebb ügye: a magatartása. Nemzedékünk kilátásai nem vigasztalanok. Minél rettenetesebb emberi sorsunk, az írói annál felemelőbb. A szigorúbó idő eleven szellemi energiákat talált. Jó oka van ma az írónak, hogy ne az egyéniségéhez, hanem a műhöz ragaszkodjék. Egy hajókat törő korban a mű a palack, melyben azt, ami a legfontosabb volt számunkra, távol partok felé küldjük. „Magyarország kicsi ahhoz, hogy egy bírálót kibírjon, s nagyon sok nagy úr van benne, hogy egy bírálót el tudjon némítani. Ennek az elnémításnak megvannak a maga fokozatai. A bírálónak, ha észreveszik, hogy az, felmegy a becsülete. Megállapítják, hogy Péterfy óta ő az egyetlen kritikus, s felkínálják neki a jobbágy tiszttartói rangot: neki kell huszonötöt verni arra, aki a földesurat megsérti, s ő köszöntheti fel a ház asszonyát vagy a trónörököst a születés- és névnapjukon. Ha a kritikus mást ért kritikán, akkor kuss a neve, s lecsukatják a pincébe. Ha valahogy mégis kiszabadul, s kritizálni mer, akkor kijelentik, hogy nincs ítélőereje, becsülete még kevésbé. Válogatott kínzásokkal piszkálják, hogy megvaduljon. Ha megvadul, mit ér egy megvadult kritikus; ha nem vadult meg, ráfogják, hogy megvadult, s minden sorában kimutatják az indulatát. Hamis visszhangot támasztanak körülötte, ha ő azt mondja, ,és’, a visszhang azt feleli rá, ,kés’. Csak természetes, hogy aki a maga Németh László 23