Mozgó Világ, 1980. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1980 / 7. szám - ELBESZÉLÉS - Forgács Zsuzsa: Hívjátok anyát
- többször is - mondtam fagyosan. - így volt - mondta Miklós. - nem emlékszem - mondta Gábor nem akartam, nem akarhattam. - a család szétesett - mondta apa és felállt, Miklós megérintette a kezét, Gábor lehúzta az ágyra, betakartam egy takaróval, nézte a plafont. - hívjátok anyát. -jó. - most. -jó. Tárcsáztuk anyát, mintha a kulcsot vettük volna a kezünkbe. Hirtelen ráébredtünk a változásra, mely nem most kezdődött, mely már régóta tart. Anya hetek óta R. D. Lainget bújta, és minden kommentár nélkül falta éjszakákon át, mintha a könyv egy életrecept-gyűjtemény volna, a tízezer legjobb életből, amit leéltek és összegyűjtöttek ezen a földön. Sokat kellett várni anyára. A központ többször biztatóan beszólt: keressük. Anya adóvevője most a kórház egy felderíthetetlen emeletén csipogott, miközben anya épp egy haldokló ágyánál igazgatta a cseppinfúziót. Aztán amikor a beteg mégis meghalt, anya csöndesen elhúzódott az ágytól, majd visszalépett, és egy könnyű mozdulattal lecsukta a szemet, melyben ő merítkezett meg utoljára. Mikor beleszólt a telefonba, Miklós torkából úgy tört fel rekedten, karcosan a hang, mintha évek óta most szólalt volna meg először: apa -- jövök -Anya lépései a lépcsőházban nagyon határozottan különültek el minden más lépéstől. Rövid, megfontolt szünetek a fordulókban, apró, gyors lépések a fokokon, és mindig ugyanúgy, mintha a mindig aktuális világégés nyitányára másodpercnyi pontossággal akarna befutni. De semmi sem tudta meglepni, semmilyen kupleráj vagy betört, vérző fejek, kar- és lábtörés, mosogatás közben szerzett égési sebek, vagy az sem, ha mondjuk felvágott erekkel álldogáltam az előszobában, és hányingerrel küszködve néztem, miként csorog a megnyúzott padlóra a vér. - Van itthon valami ennivaló? - fordult felém. Három táskát pakolt ki egymásból, és egy ötvenest dobott az ölembe: - Hozd fel a patyolatot! - Aztán tovább kotorászott, és egy könyv lapjai közül előhúzott egy százast, és Gábor kezébe nyomta: - Sonkát, tejet, hajszát, kenyeret, tejfölt a felső közértből, siess! - Megsimogatta Miklós fejét, és kituszkolta az ajtón: - Már reggel kértelek, hogy az udvarról a lepedőket hozd fel! Ágnes előmászott odújából, és vastag, fekete keretes szemüvege mögül vaksin szemlélte a felfordulást: - Mindig ugyanaz a rohadt trágyadomb - mondta keseregve, de anya visszatuszkolta az odújába: - Te csak készülj az anatómia vizsgára.! - De nekem elegem van ebből a tajgetoszi szemétládából - mondta Ágnes, és szeméből irdatlan nagy könnyek csorogtak, de aztán megnyugodva láttam, hogy csak a szemüvege miatt olyan nagyok. - Elegem van - üvöltötte magából kikelve -, hogy mindenki hülye, és most azonnal kiugrom az ablakon! - feltépte odújának ajtaját, és eltűnt mögötte. Néhány másodpercnyi kihagyás után mindannyian követtük. Az ablak tárva-nyitva volt, Ágnes pedig sehol. - Menj, nézz ki az ablakon, kicsim - fordult felém anya, és láttam az ereket megpattanni készen a homlokán. - Nem nézem meg - mondtam, és a szekrény felé sandítottam, amely feltűnően elnémulva álldogált a sarokban. Aztán odamentem, és sziszegtem, mint egy mérges kígyó: - Moslék kurva! Mért csinálod ezt anyával? Feltéptem a szekrényajtót. Ágnes, mint egy nagyra sikerült nyúl vagy vakondok, harapásra, karmolásra készen kiugrott a szekrényből: - Mert elegem van belőletek, és nem bírom tovább! - és jól ápolt körmeit a nyakamba mélyesztette. Anya lehámozta rólam, és lefektette.