Mozgó Világ, 1980. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)

1980 / 10. szám - ELBESZÉLÉS - Sigmond István: Gyónni szeretnék, harangozó úr

Sigmond István Gyónni szeretnék, harangozó úr A rendőrkomisszár felsőbb utasításra hivatkozva reggel kilenc órára tű­zette ki az istentiszteletet. Hogy miért éppen kilenc órára, örök titok ma­rad. Mint ahogy arra sem derült fény, hogy a tichilesti-i leprástábor szö­kevényei közül tulajdonképpen miért tértek vissza tizennyolcan önszán­tukból, arra hivatkozva, hogy szeretnének részt venni az Őfelsége szüle­tésnapjára rendezett ünnepségen. Az örömmámorban úszó leprások ma­gasztos érzései bizonyára az Őfelsége iránti határtalan szeretetből fakad­tak, melyet ötszáz kilométernyire északnyugatra még a legmegértőbb rendőrkomisszár sem fedezhetett volna fel Krisztus hivatásos szolgájá­nak az arcán, aki az unitáriusok egyetlen lelkipásztoraként teljesített szolgálatot a tízezer lelket számláló B. városkában. Ezen a vasárnapon is, mint minden alkalommal, amikor istentisztelet­re készült, sietős léptekkel haladt végig a templomkert elsárgult faleve­lekkel borított virágágyásai között, s miután becsukta maga után az ut­cára vezető kiskaput, felnézett a toronyra, és felemelte a kezét. A jel­adásra Göröngyi úr még egyszer meghúzta a kötelet, a harangzúgás só­hajjá halkult a templom fatornyában, aztán a hangok felszívódtak az el­csitult harangba. A tiszteletes úr pedig lassú léptekkel megindult a temp­lom bejárata felé. Göröngyi úr is lejöhetett volna a csigalépcsőn, de sze­mét továbbra is a résen tartotta. Figyelmét a komisszár izgatott alakja kötötte le, aki ünnepi díszben és méltatlankodó taglejtésekkel száguldott be a templomba, majd száguldott ki onnan, s ezt a különös ingajárást addig gyakorolta, amíg a templomajtóban szembetalálta magát a pappal. - Az unitáriusok nem szeretik a királyt, tiszteletes úr? - kérdezte ki­mérten, mert úriember volt. Cselédei finomkodó köhécseléssel adták tudtára, hogy szólni kívánnak vele, felesége őnagysága pedig rendszere­sen megjelent az Unitárius nőszövetség jótékonysági báljain, a legújabb francia divat szerint öltözve, szűk brokátruhában, apró kis uszállyal. - Az unitáriusok tíz órára szoktak istentiszteletre jönni, rendőrko­misszár úr. Mindössze erről van szó. - Miért? - hangzott el az újabb keresztkérdés. A komisszár ugyanis két évtizede azon szorgoskodott, hogy az embe­rek felfedezzék benne a jó rendőr nemzetközi normákkal mérhető tulaj­donságait, azaz Salamon bölcsességét, Jób türelmét, Mózes vezéri ké­pességeit, Nagy Sándor stratégiai tudását, Dávid hitét, Lincoln Ábra­hám diplomáciai ügyességét, Konfucius elnézését, és természetesen a büntető törvénykönyv és a bűnvádi eljárás alapos ismeretét, de mindeze­ken kívül és mellett imádott keresztkérdéseket feltenni, melyekre rend­szerint nem kapott választ. - Majd én megmondom, hogy miért! - mondta kivörösödve. - Azért, mert az unitáriusok nem szeretik a királyt! - Meglehet - sóhajtott a tiszteletes úr. - Azért üres a templom?! Az elmaradt válasz még jobban felbőszítette. - Még a tichilesti-i szökevény leprások is visszatértek, hogy megünne­peljék a királyt! Erről mi a véleménye? - Azt hiszem, nem a leghelyénvalóbb párhuzamot vonni az unitáriu­sok és a leprások között, rendőrkomisszár úr. Még Őfelsége születésnap­ja sem jogosítja fel önt erre! A komisszárt most már senki sem vádolhatta volna úriemberséggel. A lelkében tomboló királyimádat és dinasztiatisztelet valami egészen sa­játos hördülésben öltött hangot: - Én magát felségsértésért letartóztatom! - Jó mondta a tiszteletes úr. - Bibliát tartó kézre régen nem tettek bilincset ezen a vidéken. Valakinek csak újra kellett kezdeni.

Next