Mozgó Világ, 1980. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)

1980 / 12. szám - BESZÉLY-FÜZÉR - Sarusi Mihály: A csabai Szajnán

Sarusi Mihály A csabai Szajnán Beszély-füzér ( részletek ) A csabai Körös-parton, a csabai Szajnán... lehet-e élni? Másfél tizedes szittya Páris-keresésem után, im, újból itthon vagyok. (Meglehet, épp e beszély-füzér röpített haza, hisz beszély-röppentyűimet Bakony az én Párisom­ba­ keltöztem.) A nagy Szajna helyett, úgy lehet, végérvénye­sen, e kisváros Szajnát érő Köröse partján. Nem Szajna ez, csak Körös, még az se, csak Élővíz-csatorna, ám nekünk, csabaiaknak - magyarok­nak, szlovákoknak s lett magyaroknak - ez az egyetlen álombéli otthon. Mondom, lett magyaroknak, mert itt a többség nem is oly rég még tót volt. Vagy épp oláh, mint e sorok rovójának zarándi öregapja. Hogy jó oka legyen vállalni a Csabai Tótok fészkét. A Szépréthy Szekerkákat, a vízhordó Szlukákat... A Körösköz szélén megülő új viharsarki kis Athént. Sarába merülve, vadságait kerülgetve, hagyva, hogy könnye ár­ja magával sodorjon, rémes meséit hallgatva, körgátjáról az aradi he­gyekig látva. Mélyről, irdatlan mélységből fölnézni a Kárpátok fölötti légbe. Igen, innen a laposból messze lehet látni. Ha erősen meresztem a szemem, még vissza is. Szluka, a vízhordó A Cédulás volt a kedvence. Meg hát az is tetszett neki, hogy ilyenkor nem ő dolgozik. A pályán vizet árulók között akadtak ugyan felnőttek is, de hát ezek csak amolyan műkedvelő vízhordók. Igaz, valamikor a meccseken csak a Szlukához hasonló emberek kínálhatták a jó ártézi vizet, szóval akik ebből éltek, de hát nagyot változott a világ. A gyerekek egyre szemtele­nebbek, különösen amióta bejött a demokrácia, Sziuka meg társai hiába kergették meg őket, a pálya másik véginél csak bemerészkedtek. S csak nem futhattak annyi gyerek után. - Friss vizet! - röppent föl egy vékony hang, és Szinka boldogan nézi a meccset. Végre nem kell dolgoznia. Nézheti ezt a Cédulás pajtást, hogy tornássza ki a legveszélyesebb labdákat is. Hordják csak a gyerekek, ci­peljék a kannát a Bánát-kútról, szedjék csak össze azt a néhány forintot, fagylaltozzanak, vegyenek mézes cukrot! Legalább így ő nyugton van. Szombaton meg vasárnap, amikr foci- meg kézilabdameccs van a Csányi utcában. Fedővel mérni a vizet, hát ez már nem az ő esete. Az igazi vízhordónak ez már nem üzlet, persze valamikor ez is jól jött. Iszákos nép jár a mér­kőzésekre, a csabaiak szeretik leöblíteni a torkukba keveredett port, mert akkor még salakos volt a pálya, no meg egy pillanatra ártézi vízzel hűteni a bírószidástól meg a napsütéstől fölhevült testüket. Ja ké­rem, ma már ez is másképp van, szokta mondani a Sarokházban, a mai meccseken inkább sört isznak. Érdekes, ettől a szeszes italtól sem lesznek vadabbak a csabaiak, mint attól a hajdani ártézi víztől. Vízivó korunkban hány bírót kergettek meg! Ma ez is ritkább. Sziuka a meccsen élte ki magát. Egész nap cipelni a házakhoz a vizet, naponta tíz kilométereket húzni azt a kannákkal teli kiskocsit, és akkor éppen hogy megvolt a hideg vízre való. Igaz, családja sose volt, így egyma­ga valahogy csak megélt a vízhordásból. A mai emberek? Fürdőszobájuk van, már szinte mindenütt bent van a kígyósi víz, az artézi kutakra csak az ínyencek járnak, akik úgy meg­szokták a Bánát-kutat, a Strandot, a jaminai, a nagytemplom mögötti, a Petőfi utcai, a laktanya melletti, a vasúti meg a többi kutat, hogy ma is elszaladnak egy-egy kannával, mert inni csak abból lehet. A csapvízzel bizony nem lehet összehasonlítani. Míg él az a nemzedék, amelynek Szlukáék hordták a vizet, az apadó ártézi kutaknak megmarad a közönsége.

Next