Mozgó Világ, 1981. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 5. szám - PORTRÉ - Balla Zsófia: Csak egy forma van a világon? - Cselényi Béláról
hogy prózánk eleven kapcsolatot létesítsen a mai magyar regényírás rokon törekvéseivel. Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc szemléletmódja, az erdélyi Vári Attila látásmódja, Balázs Attila regénystratégiája az ízlést, módszert, magatartást, érzékenységet és fogékonyságot meghatározó szellemi közeg révén egymással szorosan összefüggő intenciók változataiként rajzolódik ki a fiatal magyar próza olvasója előtt.” (Híd, 1980/6.) (...és hány kilométerre van Budapesttől Újvidék?) Balázs Attila regénye Újvidéken jelent meg. Hazai könyvárusi forgalomba nem került, nem lehetett kapni a könyvhéten fölállított Fórum-pavilonokban sem. Nem túl nagy luxus, nem túl fájdalmas öncsonkítás (öncsonkíttatás) ez? Nem először fordul elő persze. Újvidék Budapesttől alig több 300 kilométernél. Trabanttal is csak 5-6 óra - Gion Nándor Kétéltűek a barlangban című regénye, Végel László Makróba, Tolnai Ottó Rovarháza (sorolhatnám tovább!) tíz év alatt sem értek ide. Vagy ha ideértek is, csak úgy, mint a szabadkai olasz piacról a pulóverek és a tésztagyártó gép: félig-meddig csempészáruként, megmaradva egy-egy „kiválasztott”, , jól értesült” féltve őrzött kincsének. A megoldás egyszerű lenne. Össze kellene gyűjteni ezeket a többnyire csak kisregény terjedelmű regényeket, s akár egyetlen vaskos kötetben kiadni őket itthon is. Vagy rendelni belőlük - eleget - a hazai könyvforgalmazás számára is. És időben. Szajbély Mihály Csak egy forma van a világon? Cselényi Béláról Volt egy, immár a magyarországi olvasóknak sem ismeretlen, fiatal kolozsvári költő, akinek abban a „szerencsében” volt része, hogy az ő versei váltak (még két-három fiatal kollégájának művei mellett) az új költészet, a másfajta kép-, jelkép- és nyelvhasználat jogosultsága körüli viták tárgyaivá. Mit akar - úgymond - ez a Cselényi Béla a képverseivel, a kollázsaival, naplóírásával és verssűrű leveleivel, mit akar ez a neoavantgarde összevissza tördelt soraival, a régi kolozsvári utcákkal és iskolai történetekkel, az egykori boltossal és cukrásszal, házaló könyvesemberrel, egykori kisfiúval és rokonokkal, keresztnéven emlegetett barátaival, ezzel az önmaga által „hermetikusan házi világnak” nevezett mindenfélével, ezzel a fázós, szomorú, ironikus és (bel)teljes életvilággal? A legveszélyesebb érv, amellyel egy hangnemet s vele egy magatartást (például egy költészeti csoportot) ki lehet utasítani az adott kultúrából, hogy éppen e kultúra létkérdéseire nem ad választ. S az érvelés - természetesen - esztétikainak álcázza magát. A totalitárius nyelv állítja magáról, hogy azok nyelvén (és érdekében) beszél, akiket elnyom. A totalitárius esztétika azt állítja, hogy esztétika. Egy költő csak azt állíthatja, hogy nem lehet igaz az, ami kizárólag egyetlenegy szentesített formában szólalhat meg, de partikuláris nyelvi formában nem: ..habár / mondtam a kannibálnak / az az objektív aki érzi saját nyelvének az ízét”. Az ádáz szimbólumvédők istenkáromlásnak tekinthetik azt, hogy valaki a „Petőfi & Sándor féle csokornyakkendővel’’ tüntet a kommercializált, tankönyvüressé manipulált, éppen a történelmétől és esztétikumától megfosztott Petőfi-kép ellen, s azok ellen is, akik előtt a költőt idézve „csárdást jár az asztalka". Cselényi másképp írja a gyászverset: „most hogy meghaltál / ki tudja látlak-e még". Ez a Cselényi arra vetemedik, hogy abban a városban, ahol „ijedten látom dőlni a főteret / a lovasszobor már átugrotta a keresztet", azt írja: „a tömeg ravasz mint a legsunyibb közülük / de botor is mert a bölcsei némák." Ott a vörös posztó, ahol „vörös posztót mos egy vén munkáspár", mert „ahol jalia van színesek a pártok". A költő szerint az őt jóra intők így beszélnek: „ti nem tudjátok mi a veszély mi a szomor", „minket nem kellett kikaparni / ti-ti teenagerek / ti-ti eszmeunokák", sőt, öregségről és létiszonyúságról is mer szólni, miközben Dsida Nagycsütörtök című versére utal: „a / senkiföldjén / a / kocsárdon / ott ül az öreg”. Mert bizonyosan az lenne jó, ha Cselényi úgy mászna be egy léthelyzet karácsonyira pingált csodadobozába, ahogy „belemászik öreganyám / két anyuka jön ki / belemászik öregapám / két lator jön ki / belemászok / kibújok Jézuskán / van öröm van nevetés”. Van öröm, van nevetés egy régi képesújság tudósításának modorában, miközben „még érzem számban a vízipisztoly aromáját" egy „becsülettel, rendesen eltöltött" (letöltött?) gyermekkor után, amelyben a költő T alakú hazája a „dózsa utca / szép utca / forduló utca / brassai utca" (már alig van nevükkel), amely T alakú hazában a „makarenkógyermekek” így jelentkeznek az iskolában: „Tanitó néni kérem / Takács úgy elfásult". Pedig, miként „szívem választottját a szívem választotta / nincs közöm hozzá", úgy hazáját sem maga választotta, élettényeit sem, csak a látását, a szorongását, a képeit választotta ez a „kakukkpróféta”, ahogy önmagát megnevezi Cselényi. Egy küzdelmes világ rajong groteszk és szemérmes képekben. Vajon miért kell egy költőnek 42. versében arról a lét alatti emberi sorsról beszélnie, amely az anyanyelvét vesztett ember kiszolgáltatottságából, reménytelen elesettségéből, romlott (keverék) nyelv