Mozgó Világ, 1981. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1981 / 7. szám - VITA - Pásztor Emil: Hazafiságról - nemzetköziségről
Lőcse bizonyult a legismerősebb „idegen” városnak, talán azért, mert sokan láthatták a televízióban a Mikszáth Kálmán regényéből készült sorozatot, A fekete várost. Huszonnégyen találták el, hogy Lőcse ma Csehszlovákiában van, ketten gondoltak Romániára, és „nem tudom” válasz is csak kettő volt. Rosszabb a helyzet Széphalommal, amely pedig Kazinczy Ferenc munkássága révén a magyar nyelv és irodalom szent helye. Petőfi Sándor minősítette annak XII. úti levelében, miután 1847 nyarán fölkereste Kazinczynak ottani sírját. Sátoraljaújhelyről ment ki a közeli Széphalomra. „Újhelytől - írja Petőfi - fél órányira éjszak felé esik Széphalom, Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába.” De hogyan zarándokoljon oda az a mai ember, aki Mekkát talán könnyebben megtalálja a világ térképén, mint Széphalmot Magyarországon? A huszonnyolc megkérdezett közül kilenc egyáltalán nem tudta, hol van Széphalom, egy Csehszlovákiába, egy Jugoszláviába helyezte. Csak tizenheten keresték volna valahol Magyarországon. Sok igazság van Köteles Pál szenvedélyes hangú megállapításában; ő jegyezte meg ifjúságunkról a Mozgó Világ-beli cikkében, hogy fordított az optikája: „Ami közel van hozzá, lett légyen gond vagy öröm, egyáltalán nem vagy alig észleli. Ami viszont távol esik tőle, azt fölnagyítva látja. Csak a látóhatáron túli dolgokat értékeli teljességükben, a saját földrajzi térségünkben lévőket, a saját népünk sorsát, jövőjét meghatározókat nem érzékeli, azokért felelősséget nem érez.” Hozzá kell tennem, hogy természetesen akadnak tiszteletre méltó kivételek, s azt is, hogy az általam megkérdezett fiatalok utólag mind megtanulták, hol van Segesvár, Zilah, Szabadka, Sepsiszentgyörgy, Széphalom stb. De jobb lenne, ha már az általános és a középiskola el tudná érni, hogy tájékozottabbak legyenek saját hazájuk, népük jelenének és múltjának ismeretében, a magyar nyelv, irodalom, történelem példamutató alakjainak, nevezetes helyeinek ismeretében. Azt hiszem, nem is lenne nagyon nehéz ezt megvalósítani, hiszen ifjúságunkban megvolna az érdeklődés a magyar és a tágabb Duna-medencei valóság, az itteni múlt és jelen jobb megismerése iránt. Csak ne kezeljük „tabu”-ként ezt a kérdést, mintha erről nem volna szabad beszélni! Meggyőződésem, hogy nincs semmi „nacionalizmus” abban, ha például őszintén elmondjuk tanulóinknak: Nagyszalonta - ahol Arany János született, és ahol Petőfi őt meglátogatta - annak idején Magyarországon volt, ma viszont ilyen és ilyen történelmi okok következtében Romániához tartozik. Dialektikus szemléletre is csak úgy tudjuk nevelni ifjúságunkat, ha megmutatjuk neki takargatás nélkül a múlt és a jelenbeli valóságot a maga bonyolultságában, ellentmondásaival együtt. Ez minden szocializmust építő népnek érdeke. Ha mi, magyarok, jobban megismerjük a mai Romániát - akár Nagyszalonta, Zilah, Segesvár meg a többi magyar vonatkozású ottani helység révén is ez nemcsak hogy nem irányul a román nép ellen, hanem épp elősegítheti népeink között az emberi, baráti kapcsolatok fejlődését, nemzeti értékeink kölcsönös megbecsülését. Ne féljünk hát, hogy „baj” lesz abból, ha megmutatjuk a térképen, hol született a Toldi költője, melyik város iskolájában kapott egész életére szóló „víg üzenetet” Ady, és hol áldozta életét Petőfi a „szent világszabadságért”! Az ilyen helyhezkötődés nélkül nem fejlődhet egészségesen a hazaszeretetre és nemzetköziségre nevelésünk. Ady Endre arra figyelmeztetett bennünket háromnegyed évszázaddal ezelőtt, hogy a Duna-medence rokon múltú népei között az ellenségeskedés helyett baráti összefogásra volna szükség. „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. Hiszen gyalázatunk, keservünk / Már ezer év óta rokon.” Azt is írja a Magyar jakobinus dalában, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Nagyszerű gondolatok ezek a különböző nyelvű, de egymás mellett élő népek múltjáról és békés, tevékeny nemzetköziségének jövőjéről. Csakhogy keveset érthet meg ezekből a szavakból az a diák, akivel nem kerestetjük meg az Ady-kori Magyarország térképén a Duna és az Olt folyót - mint a versben a magyarság és a románság jelképét. Nem egy iskolánkban azt is elhallgatják a vers „magyar, oláh, szláv bánat” szavaival kapcsolatban, hogy a régi Magyarországon az oláh szó volt a mai románnak az elődje, azt használták a román népnek olyan barátai is, mint Ady Endre.