Mozgó Világ, 1983. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám - ESSZÉ - Csengey Dénes: Egy nemzedéki napló töredékei
És olyan nemzedékben képzelem el magamat, amelyiknek ehhez a jól értse mindenki, nem a valóságról van szó! - múzeumi árnyjátékhoz semmi köze sincs. Tőlem ne várjon senki külön hitvallást ez irányban, számomra evidencia a szocialista alternatíva. Ennek viszont tudomásom szerint jelenleg nem létezik végleges, lezárt, kizárólagos normaként állítható definíciója. Következésképpen keresem. És ebben a törekvésemben nem ismerek el magam fölött engedélyezésre vagy tiltásra jogosult fórumot. Vitafórumot igen. De az egészen más. Csak félig értem a kiszolgáltatottságnak, világba lököttségnek azt a permanens érzületét, amellyel nemzedékem még ma is kíséri kibontakozó létezését. Számomra egyértelmű, hogy mi egyáltalán nem vagyunk történelem nélküli generáció, bár világos az is, hogy történelmi létünk a korábban jelzett distancia miatt nem spontán azonosságélmény, hanem csakis tudatos és kritikus tájékozódó művelet eredménye lehet. Másfelől igaz ugyan, hogy olyan jelen időben, olyan viszonyrendszerben mozgunk, amelynek létrejöttébe hogy elismételjek egyet a leggyakrabban előforduló panaszos közhelyek közül, működésének nem racionálisan szabályozott rendjébe beavatni elmulasztottak bennünket, és ennek következtében minden létmozzanatunkban a már említett árnyékbábszínház dramaturgiai szabályainak megsértésében vagyunk tetten érhetők, de csakis akkor, ha kötelező evidenciának tekintjük azt, hogy magunk között is ki kell osztogatnunk az ellenzék, ellenforradalmár, nyugati eszmék importőre, destruktív kritikus elem stb. stb. jelzőket és bélyegeket. Ám ugyan miért tekintenénk annak? Emlékszem ugyan, kölyökkorunkban játszottunk egy darabot, melynek elején azzal kellett a színre lépnem: én vagyok a burkus király. De most ünnepélyesen bejelentem, nem én vagyok a burkus király stb. (Lásd még a napló mottóját.) Szilágyi Ákos idézi szívesen Rimbaud mondását: „Egyébként az utódoknak jogukban áll utálni az ősöket. Itthon vagyunk, és ráérünk.” Kétségtelen, az első mondat az élesebb, mérgezettebb - és ennek szinonimáit aztán csapkodjuk is az „ősök” arcába a különféle belterjes viták során -, én mégis a másodikban érzem a nagyobb, erősebb, védhetetlenebb kihívást. „Itthon vagyunk, és ráérünk.” A nekünk forgó időre alapozott nagy belső biztonság van ebben a mondatban, ami feleslegessé teszi a kifelé szikrázó indulatokat. Ez a biztonság azonban hiányzik még belőlünk. Tudom, egzisztenciális bizonytalanság, tudom, értékválság, tudom, tudom, lehet még bőven sorolni, de én nem szívesen keresek mentségeket. Idézhetném itt most Németh Lászlót, aki azt írja, egy sors megismert korlátai kiadják a belőle emelhető épület alaprajzát, tehát aki pontosan ismeri korlátait, félig már megnyerte az életét - de nem akarok nehézsúlyú tekintélyek fedezékébe húzódni. Azt viszont nem állom meg, hogy ide ne írjak egy másik mondatot, amely gazdája miatt talán profán módon, de szikrázóan találva társul az előzőhöz, bizonyítva, hogy esetenként egy futballistától is lehet tanulni valamit. Kocsis Sándorról van szó, aki - mint olvastam - valamelyik válogatott mérkőzésen egy elképesztő hanyattvetődéses gólt lőtt a tizenhatos sarkáról, így javítva csatártársa szögletzászló felé tartó kísérletét. Amikor arról faggatták, hogyan ötlött eszébe ez a soha nem látott megoldás, fintorított egyet, megvonta kissé a vállát, és azt felelte: „Olyan volt a helyzet, hogy abból csak így lehetett gólt rúgni."