Mozgó Világ, 1983. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám - ESSZÉ - Csengey Dénes: Egy nemzedéki napló töredékei
közös vagyon és a közös nagyhatalom, tviszt.” De jó oda belépni? Jó. Ennyiben maradtunk, anyám ment agitálni, én játszani a ház elé. Arra lettem figyelmes, hogy a sarkon megáll három férfi, tárgyalnak, szavaikból ki lehet venni, hogy a Talpasékhoz készülődnek, csak azon vitatkoznak még, ki kezdje, hogyan kezdje a beszédet, meg hogy mi van, ha harapós a kutya. Na, ezek agitálok. Már anyámmal is szívesen mentem volna, de ő visszaparancsolt, most aztán ajánlkoztam rögtön, én ismerem a házat, a családot, odajárok mindennap bújócskázni az udvarukba, hát majd én megyek, és beajánlom az agitáló bácsikat. Másnap - addig ez sohasem fordult elő - zárva találtam a Talpasék kapuját, és amikor sértődött dörömbölésemre kijött és kinyitott az öreg, először a gyomromnak fordított vasvillát láttam meg a szűk résben. „De te is elmész a jó komunista krisztusodba, szarházi kölök, mert...” - ezzel csapódott arcomnak a kapu szárnya. Ittuk a keverteket, második után a harmadikat, és akkor már emlékeztem arra is, hogy az öreg persze belépett végül nagy diadal, az utolsónak kimozdított volt kulák az elnök parádés kocsisa lett, mert a szeme világától előbb vált volna meg, mint a lovaitól, főutcahosszat bámulták évekig, amint az a gyönyörű fogat elporzik a határ felé, elöl a gyeplőnél a kétméteres, százhúsz kilós, vasvillatekintetű Talpas bácsi kidüllesztett hassal, mereven, hátul a cingár, behúzott nyakú elnök, két kézzel kapaszkodva, mintha attól tartana, hogy egy fordulónál lemarad vele a hintó hátsó fele. Most egy padon ülnek naphosszat. Az öreg színes buborékokra vadászik a hányásszemcséket úsztató pocsolya felszínén, a volt elnök meg neki magasabb a nyugdíja - rendeli a keverteket időről időre. Beszélgetni nem hallotta őket senki. Ha a lélekharang szól a toronyban, valami ismeretlen eredetű szokás szerint bonbonmeggyet hozatnak, összenéznek, állva, hajadonfőit koccintanak. Olyankor az öreg Talpas is leteszi egy pillanatra az ostorát. Itt vált előttem világossá - miközben, aznap nem lévén a városnak halottja, keverteket ittam a két történelmi személyiséggel, és hirtelen európai összefüggésekig nyújtózott bennem egy fekete személykocsi láttán szétszaladt húsvéti körmenet, disznóölő késsel gesztenyefa törzséhez szögezett úttörőnyakkendő emléke, nagyapám, aki Gagarin űrrepülésének másnapján beavatott félelmébe, mely szerint lehet, hogy ez az Alekszejevics tényleg megkerülte a Földet, de attól még a németek megjöhetnek visszafoglalni a szőlőjét (kitelepített volksbundisták ingyen osztogatott egykori birtokát), hogy mi visszafelé éljük a történelmünket. Nem lineáris szabályszerűséggel, hanem értesülések és asszociációk lóugrásait követve. Minden ráismerésünkben az idődimenzió az alapvető mozzanat, tudásunk legelső minőségi jellemzője, hogy mekkora késéssel jutottunk hozzá. A hatvanas évek eleje óta felnőtt generációkat ez a közös megkésettség teszi egymáshoz hasonlóvá, és ugyancsak e késés mértéke különbözteti meg egymástól. Az ilyen módon születő nemzedéki tudás pedig sajátos módon kezeli a történelmet. Minden eseménynek, ténynek legalább két naptári vonzata van: amikor létrejött, megtörtént stb., és amikor ismertté vált a tartalma. És hogy így van, annak nemcsak a részt vevő, visszafelé is felelősséget vállaló magatartás felszámolódása lett következménye, hanem különböző korok egymást megjelenítő egyberajzolódása a nemzedéki tudatban. Ez a distancia vonja be olyan gyilkos iróniával az Egerlövőn elhangzott verssort: „Tanulj ámulni, hazám ifjúsága”, ez költöztet annak az öregembernek a barátságába, aki húsz évvel ezelőtt .