Mozgó Világ, 1983. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)

1983 / 8. szám - ESSZÉ - Alexa Károly: "Kertetek egyenesen Istennel határos"

Tahiti-szigetekre, s ide a levelekben - álomalakként - A-t magával viszi. Nem mulasztja el a példákat sem: Turgenyev és Garcia Mc­Viardot intim levelezéséről („ragyogóan csiszolt briliáns lelkek, akik nem szűntek meg egymásban gyönyörködni”) többször beszél (Krúdy Gyula erről szóló írását is ajánlja A-nak). Tolsztoj levélváltása Andrejevna Alekszandrával az ellenpélda számára. A nagy orosz levelezése nőrokonával intellektuális harc, míg az övék „két ember lelkének revelációja”, „egy nagy vonzalom okmányai”. Vonzalom? Csak a férfi és a művész vonzalmának dokumentumai ezek az írások, azé, aki váratlanul, öregsége határán modellt és műfajt talált: „én. . . a látásomban, a maga lelke rajzában adom maga­mat” - írja egy helyütt. Másutt meg: „leveleimben oldódott meg minden írásösztönöm”, „alkotni akartam”. 1913 augusztusában már arról értesülünk, hogy le van gépelve három­kötetnyi levél, s a diktálás közben G. nemcsak újraéli a múltat, hanem azt is érzi, hogy a tünékeny időt most sikerült leigázni, intimitásaikat műalkotássá emelni. Eltűntek számára a regények, az elbeszélések meséi, a világra, a társadalomra utaló történetek, megérzi - annyi kortárs íróval és művésszel együtt -, hogy a „legszebb mese, ami van, maga az ember”. S mivégre mindez: a dolgok megélésének vagy a megélés hiányának a rögzítése? Hogy „éljünk a megértő kultúremberek emlékezetében”. Hogy tudják, „beléptünk az Oscar Wilde arany­szobájába. .Csak mi ketten, és mégis úgy, mint a naplóíró Baskirtseff Mária, Turgenyev és Garcia asszony, Fanny Lewald, akinek „életében talán nem is az a fontos, hogy írt - de isteni módon szép volt életének a megélése”, a titkos és tilos szerelmében elsorvadó, de intim verseiben magát megörökítő Mathilde von Boger hercegnő, Musset és Rolla („egy boldog óra többet ér, mint egy hosszú élet”). A levél G. számára műalkotás, és így­­ kommunikáció. Ám a közlés virtuális és valós célpontja már nem az emberiség, a nemzet, vagy a megértő baráti kör. Egyetlen személy csupán: maga a címzett - aki egyben a téma és a modell is. („Az igazi, a vérbeli művész mindig egy »valakinek« alkot.” G. kései drámája, a festő Giorgionét főhőséül választó Félisten is elsősorban A-hoz szóló vallomás.) S ez az egyetlen személy már nem is a Másik, hanem a lélek tükre, a nemekre szakadt emberiség újraegyesülésének (platóni lehetősége). Platón és Kierkegaard: ennek a két érzéki gondolkodónak a szellemalakja lebeg e furcsa és szomorúan szép történet fölött. Kierkegaard névtelenül, de a megbomlott világ hasonló intenzitású átélése miatt törvényszerűen, a nagy görög viszont névvel, tudatosított szellemként. Platón Kritonját együtt olvassák, G. és A., s az író e műben nem kevés pedagógiai elfogultsággal a hazaszeretet példázatosságára mutat rá a német-zsidó kultúrájú A-nak. (A szerb-macedón-román gyökerű G.­) A „platonizmus” lényege felé az ilyen elragadtatott dicséretek mutatnak: „Maga az ösztönével modern és így a Platón újra életre kelt hellén izléskörében találja az örömét.” Amikor A. a szépséget szemléli, „nem érdekli más, mint a szépség, és így az »isteni« Platón rokonságához tartozik.” G. szerelme a hiány esztétizálása. A totális kiüresedésé - ahol már Isten ugyanúgy halott, mint a XIX. század „uralkodó eszméi”, amelyben a munka éppúgy lélekölő tevékenység, mint a zsibvásári élet mindennapjaiban való forgolódás. A „túl jón és rosszon” állapota vagy a mitizált Erő kultuszát hívja életre (L. XX. század), vagy az Elégiát, a kultúra szférájában élő, valóságnak csak a szellem és a kultúra értékeit elfogadni képes ember elégikusságát. G. szerelmét ez az elégikus hangoltság teszi megragadóvá. Ahogy a semmit valósággá képes stilizálni, ahogy fetisizálja az elérhetetlent, a fétishez vezető utat (képzeletbeli utat) a szellem és a szépség csillogó mozaikjaival próbálja kirakni és járhatóvá tenni. A szerelemben olyan médiumra talál, amelyben megfér minden: betegség, halál, megcsalatás, magány, bűn, önvád, vallomás és életszentség. „Minden igazi szerelem misztikus” - írja­­, mint maga az élet, amelynek igazi kérdéseire csak keressük a választ. Misztikus a vonzódás két ember között, titokzatos erő, mint Platónnál és az újplatonikus Ficino szerelemtanában és a századvégi szerelem felma­gasztosult életfilozófiájában. A szerelem a hiány felismerése, tudatosan vagy öntudatlanul, lényünk elveszett isteni attribútumáé, s ez egyenlő a szépség kívánásával. A „nemes szerelem” az, „ami az emberállatot Istenhez közel viszi.” Vagy: a lélekbeli utazással az isteni fény (a teremtő erő) felé. Itt a gyökere talán a századvég, a szimbolizmus fény- és Nap-kultuszának (Komjáthy Jenő, Csontváry, Van Gogh stb.), itt a magyarázata G. „napimádatának”, annak, hogy szeretné­­ a költővé vált A-t­­ „nap-költeményekre izgatni”. A szépség a tökéletesség szimbóluma, Istennek az érzéki világban való tükröződése, sőt inkarnációja. A „pogány­ ima” paradoxonja G-nál mélyen hiteles ebben a paradoxonokban (Wilde!) fogalm

Next