Mozgó Világ, 1987. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 4. szám - PORTRÉ - Siklós László: Példaképem Petőfi Sándor és Szandokán - Egy tizenkét éves lány portréja
Siklós László Példaképem Petőfi és Szandokán Egy tizenkét éves lány portréja Bea falun lakik, a szülei együtt, élnek, egy kisebb lánytestvére első osztályos volt az idén. Saját házukban laknak, amelynek hátsó részében az apja öccse él az anyjával. Az udvaron mindig nagy a rendetlenség, a piszok, a szemét. A rozoga nagykapu általában nyitva, közvetlen mögötte a másfél évtizedes Trabant. Hogy ne sárban álljon, valami műanyag lapot raktak a földre, aminek a széle esőtől, fagytól cikcakkos lett, felkunkorodott és a közepén, a mélyedésben tócsában áll a sáros lé. A bejáratnál a durva vakolatban villanyóradoboz. Ajtaja nincs, és összekötözött drótok lógnak belőle. Minden alkalommal frászt kapok, ha elmegyek előtte. A lakás ajtajában friss szemét, almacsutka, csontdarabok, papírzacskó, kenyérhéj, cigarettásdoboz, konzerves dobozok. Nem tudom az okát, hisz van a konyhában badella, és az utcából hetenként elszállítják a szemetet. A lakás kicsinek tűnik, talán azért, mert a mennyezet alacsony és a szobák zsúfoltak. A konyhából jobbra a nagyszoba nyílik, ide beerőszakoltak egy sokdarabos Varia berendezést, hármasszekrényt, két ágyat, asztalt, fotelokat. A szekrény egyik sarkából lefűrészeltek pár centit, hogy a falhoz tudják szorítani. Bejutni csak oldalazva lehet. A tévé az egyik ágy végéhez szorított asztalon áll. Az ágy legtöbbször vetetlen. A konyha végéből jobbra nyílik a gyerekek szobája. Itt kisebb a zsúfoltság, és általában nagyobb a rend, mert Bea tisztaságmániás. A húga azonban annál jobban szétdobálja a holmiját, a közöst is: cipők, párnák, varróeszközök, rajzok, könyvek, kés, villa. Sőt, félig üres konzervdobozok a padlón szanaszét, romló máj bűze, nyilván az egyik májkrémes dobozból árad. Büdös van általában, mástól is. Télen elsősorban az olajkályha bűze, nyáron sűrű cigarettafüst üli meg a lakást, a gyerekek szobáját is. Gyakran megyek hozzájuk, s tapasztalhatom, anyjuk égő cigarettával a kezében jár, úgy ül be a kisszobába is. Bea szüleit régebbi szóhasználattal úgy jellemezhetném: becsületes munkásemberek. Munkások, akik falun élnek. Soha nem voltak parasztok, gazdálkodók, csupán innen járnak be dolgozni. Igaz, néhány éve vásároltak negyven kilométerre egy kis telket, veteményesnek, de amióta gmk létezik, azóta még többet vannak a gyárban, mint azelőtt. Bea anyja fonónő, apja ugyanott művezető. Mindketten folyamatos műszakba járnak, azaz hat napon át reggel, olyankor három után együtt érnek haza; a szabadnap után délutánosok, olyankor este tizenegyre, majd éjszakások, akkor este fél kilenckor indulnak és reggel hétre érnek haza. Korábban kell indulniuk, amikor busszal mennek, márpedig az utóbbi időben ez gyakori. Hiába igénytelen a Trabant, fenntartása áldozatot követel, naponta nem járhatnak vele. Akkor sem voltak itthon többet, amikor nem azonos műszakban dolgoztak. Különösen estékre maradtak magukra a gyerekek: anyjuk elindult az éjszakai műszakba fél kilenckor, apjuk viszont éjjel tizenegyre vagy még később érkezett meg. Furcsa helyzet teremtődött hát. A gyerekek úgy váltak önállóvá, hogy szoros felügyelet és irányítás nélkül maradtak. Bea idősebbnek látszik a koránál, testileg jól fejlett, hajlamos az elhízásra, keverednek benne a kislányos és a nőies vonások, mozdulatok. Szobájukban ülünk, és kifejezetten örül, hogy kérdezni fogom. Anyja egy darabig ott ül velünk, természetesen cigarettázik és orrunk alá fújja a füstöt. - Van-e kedvenc tantárgyad? - kérdem Beától. - Van. Matematika, élővilág, magyar, földrajz, történelem. Anyja máris felkapja a fejét. - A matekot szereted? Nem is tudtam! - Szeretem - mondja Bea.