Mozgó Világ, 1988. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1988 / 8. szám - ELBESZÉLÉS - Czére Béla: Egy hűvös udvaron, pitymallatkor, az Esthajnalcsillag alatt
- Meghalt az unokája? - kérdezi részvéttel Gida. Az öregember felnéz a kórházi folyosó repedezett plafonjára. - Kihűlt a tizenkét fokban. Kétéves volt mindössze. Először csak köhécselt, aztán hirtelen felment a láza. Őt mindjárt elvitték a mentők, de már késő volt. - Legalább magát behozták végre a kórházba. Itt majd meggyógyul - mondja Gida nem túl nagy meggyőződéssel. - Én meggyógyulok. De milyen nehezen sikerült elintéznem, hogy behozzanak - sóhajt az öreg. - Az a lényeg, hogy behozták. Hogy sikerült elintéznie? - Gida már szívná is vissza a szavakat, amelyek az akaratától szinte függetlenül gyors, éles, keresztkérdéssé álltak össze, már bánná a kérdést, mert látja, hogy az öregember arcát szégyen lángja futja be. Lehorgad az öreg feje, úgy motyogja. - A rokonaim, tudja... a rokonaim. Elintézték végül a rokonaim. Mint ahogy a karmester szűri ki azonnal a sok tiszta hang közül a hamisat az énekkarban, Gida is úgy érzi, hogy a szavaknak idegesen remegő felhangja van, rettegés, iszonyat vibrál a dohánymarta hang rekedtes szavai fölött, akár víz fölött lebegő vadmadarak lennének a szavak, szétterjesztett szárnyak békés suhanásaival, ám e szárnyak között már zsákmányra horgad a megfeszülő nyak fején a csőr, készen arra, hogy bármely pillanatban lecsapjon. Minden utcában több veréb csiripel. S csak ott csiripel a veréb, ahol érdemes ugrálnia az utca szemétjében, mert megélhetést talál magának. Ösztönösen elhúzódik az öregúrtól, elnyomja a cigarettáját. Lehet, hogy igazságtalan? Embertelenül gonosz? Mert mindössze arról van szó, hogy az öregúr valamelyik rokona egyszer-kétszer együtt ivott valamelyik fejessel? Lehet, hogy igazságtalan, az öreget nem szervezte be pár darab sajtért és pár kiló húsért senki sem, de azért feláll. Visszamegy a kórterembe. Az ágyszomszédja nincs a szobában. Hová tűnhetett? Hiába kapott reggelire tojásos sonkát, és ebédre egyszer őzgerincet, ha igaz, neki tilos elhagynia a kórtermet. Annak ellenére, hogy sokkal jobb bőrben van, mint ő. Most mégsincs sehol. Visszamegy a folyosóra, sehol sem látja a cserzett arcú ágyszomszédot. Leszökött volna a büfébe? Az egyik kórterem ajtaja nyitva. Kövér ember dobálja magát az ágyon. Egyszemélyes szoba. A kövér, verejtékben úszó arc rámered, feléje biccen, mint aki kéri, hogy lépjen be. Gida odamegy a kövér ágyához, maga sem tudja, miért, talán a régi reflexek miatt, mert a lázasan hánykolódó beteg a kerületi főnökre emlékezteti. - Szétrohadt a vesém! - üvölt föl a kövér. Nemcsak kétségbeesés érződik a hangján, hanem valami döbbent szemrehányás is, amely mindenkinek szól, minden rangú főnöknek és minden földbe taposott beosztottnak, az összes alattvalónak, hiszen mind hagyták, hogy ő idejusson. - Egy vesével is vidáman elél valaki - biztatja a kövér fejest Gida, - na meg művese is van a világon. - Szart ér! - hörög föl a kövér. - Mindkét vesém tropára ment. Csak a veseátültetésben bízom. Állítólag ma. Még ma este megkapom. Már nem tud semmit sem kérdezni a kövértől, mert markos kezek ragadják meg, férfiápolók, sosem látta őket, belökik a kórterembe, becsapják az ajtót. A cserzett arcú ágyszomszédjának minden holmija eltűnt a szobából. Amíg ő az öregúrral beszélgetett a folyosó végén, kiürítették az éjjeliszekrényét, eltűnt a bögréje, a pohara, s eltűntek a szekrényből a ruhái is. A fekete hajú ápolónő semmit sem mond, amikor az ebédet hozza. Este sem szól semmit a vacsoránál. Ő sem kérdezősködik, élni szeretni. Bár erősen kétli, hogy kiengedik még innen. Ül a rozzant buszban, a mocskos ablakon át nem látja a tájat, Z. város felé tart. Meggyötört testében, elkínzott agyában még mindig ott lüktet a csodálkozás: ilyen könnyen megúszta. A kövér fejes verejtékben fürdő arca merül föl előtte, szinte nem lehet igaz, hogy ezt is megúszta. Talán munkát is kap: Z.-ből, a postáról a kórházba irányítottak neki egy 2