Mozgó Világ, 1989. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 6. szám - INTERJÚ - Lengyel László: Perspektívák - Amerikából nézve - Beszélgetés Jónás Pállal
politikust majdnem mindenki támad. A szegény magyar dolgozók tudják, hogy az emigráns politikusok 400 dollárt kapnak havonta és nincs ember, aki ne érezné azt, hogy ezt a feladatot, egy szabad ország képviseletét, saját maga ne tudná jobban ellátni. De meg kell mondani, hogy az amerikaiak soha semmi feltételt nem szabtak a Magyar Bizottság politikai állásfoglalásával kapcsolatban. Sőt még a tagok egyéni politikai állásfoglalásaiba sem szóltak bele. A Magyar Bizottság munkája az úgynevezett „közös ügy” volt, „our common cause”, ez volt a jelszó. Illyés Gyula üzenete az emigrációhoz az volt: „Dörömböljetek!” És mi dörömböltünk. — Hogy vagy Magyarországgal? — Az otthon hívása minden emigráns, minden magyar számára mindig megmarad. Sokáig nem adták meg nekem a vízumot. Veszélyesnek tartottak. Egyszer az amerikai pénzügyminisztérium Kelet-Európába küldött azzal a feladattal, hogy nézzem meg, mi van a vegyes vállalatokkal. Mondottam, hogy engem Magyarországra nem fognak beengedni. Azt mondták, elképzelhetetlen. Hogy biztos legyen, Gary Hofbauer államtitkár át fog menni a magyar követségre. Át is ment a magyar követségre, azt mondták: természetesen, nem lesz utazásomnak semmi akadálya, de tudtam, hogy a követség csak egy adminisztratív intézmény. Pestről jött az utasítás, nincs vízum. Ez rossz, helytelen intézkedés volt. Romániában és más kelet-európai országokban hivatalosan fogadtak. Segítettem a románoknak, a jugoszlávoknak, a bolgároknak, a cseheknek. Romániában a vegyes vállalatok akkor kezdődtek. A jugoszláv kezdeményezés után Magyarországon Faluvégi miniszter rendelete alapján kezdték el a vegyes vállalatok alapítását. Jelentéseim bekerültek az amerikai pénzügyminisztériumba, s azon keresztül amerikai és nemzetközi pénzügyi körökhöz. Akkor kérdeztek engem Magyarországról. Mondottam, tájékozatlan vagyok, mert nem engedtek be. Bizonyos adatokat Horváth Jancsitól szereztem meg, aki bemehetett honunkba. Ugyan ennek mi értelme volt? Nem mint ellenség mentem volna haza, hanem mint barát egy hivatalos amerikai megbízással. Ki tudja, tudtam volna-e segíteni? Utána már nem kértem vízumot. De jött Magyarországról egy meghívás Csikós-Nagytól, a Magyar Közgazdasági Társaság évi ülésére. Ez meglepett. A vízumot erre megadták. A feleségemet is magammal vittem. Először volt Magyarországon. Középiskolás barátaim a Múzeum Kávéházban jöttek össze. Még két tanárunk is ott volt. Találkoztam régi barátaimmal. — Milyen volt újra otthon? — Nagy élmény volt számomra annyi év után hazalátogatni. Persze furcsa volt amerikai útlevéllel a saját hazámba belépni, de erről nem én tehettem. Az országban nagy változások mehettek végbe eltávozásom óta. Ezek megleptek annak ellenére, hogy én többet tudtam Magyarországról, mint egy átlagos ember. Nyugodtan megállapíthatom, hogy az újszerűség szempontjából és az új gondolatok szempontjából egész Kelet-Európában, és talán egész Európában nincsenek most jobb közgazdászok, mint a magyar közgazdászok. — Köszönöm a beszélgetést. Tóth Pál Péter : Perspektíváink Amerikából nézve . — Az első kérdésem az volna, hogy hogyan látod a magyar gazdasági helyzetet az Egyesült Államokból? Mi a benyomásod erről az országról most, a nyolcvanas évek végén? — Az Egyesült Államokban a magyar gazdasági helyzet pozitív oldalait erősen túlértékelték. Mindig Magyarországot állították példaképül a közép- és kelet-európai országok elé. És ez talán helyes is így. Mert ha összehasonlítjuk Magyarország gazdasági helyzetét, a jövőjét és talán még a jelenét is a többi kelet-európai országéval, akkor bizonyos reményt láthatunk. De ha szabad előjönnöm egy költő véleményével, Eörsi írja egyik versében, hogy Az interjú 1989. január 9-én készült.