Mozgó Világ, 1990. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám - ESSZÉ - Molnár Gál Péter: Glosszák Eörsi glosszáihoz
Három dolog azonban nélkülözhetetlen: színész, néző és mitológia. Hívhatjuk a mitológiát közmegegyezésnek. Szólíthatjuk valamilyen rendszernek, amin belül a fogalmakon ugyanazt érti színpad és nézőtér. Amióta Hugo Victor és társai szétrúgták a klasszikus szabályokat, s nyomukban nemzedékről nemzedékre apróbb atomjaira bontják írók-rendezők-színházi bölcsészek a szabályokat és a színházi gyakorlatot: a valamirevaló rombolók egy új mitológia fölépítésén fáradoznak. Eörsi most eljutott a klasszikus triászig. Újra eljutott. Húsz éve ott ugrált már Szophoklész peplonja csücskinél. Rángatta az antik atyust: adja oda történetét egy huligánpéldázathoz. Most sorra újrafogalmazza az ókori Athén színpadi sztorijait, miként korábban megkísérelt behatolni a franciás szerkezetű körúti drámába, a molnárferenciség közmegegyezésébe. Ugyanígy keresett mitológiát Lukács Györgyben, vagy a Marka grófnőben, abban bízva: a nézők hajlandóak egységben reagálni, ha az előadás hőse a haldokló Lukács, vagy Zsupán, a parlagi báró és táncoskomikus, vagy mint A fogadás esetében a mai magyar valóságban megkergetett Marx Károly. Marksz az őrültek házában, Marksz az autóbuszmegállóban, Marksz a kávéházban, Marksz a napilapolvasó, Marksz a ládagyárban, a munkások között, Marksz a rendőrségen, munkáslázítóként stb. Alapötlete: a látszatot szembesíteni a lényeggel, jelenségeket az elmélettel. Vegyünk komolyan minden szót, tünetet, adalékot. Olvassuk mellé szövegmagyarázatul a marxi szentenciákat, fölismert törvényszerűségeket, vezessük vissza az elméletet a gyakorlatba. Próbáljuk ki: egy magát marxista vallásúnak valló államhatalomban mit ér a marxizmus és vajon van-e keresnivalója a marxisták között magának Marx Károlynak? Változat Ödipuszra (1988-89) Kaposvárott Babarczy László és Lukáts Andor átírta Szophoklész tragédiáját. Rendező és színész értelmezése vitahelyzetbe hozta a dramaturgot. Egyfelvonásossal védte álláspontját. Két színész játssza: 1. színész Ödipusz és Teiresziasz, 2. színész Teiresziasz, a Pásztor, a Színésznő, az Őr, Iokaszté és Kreon. A dráma nem került színre, de bemutatta a Magyar Rádió Változatok Ödipuszra címmel. Első mondat a Rádiószínházban: Théba százméteres homokréteg alatt fekszik. — Hol? Bennünk! A két hang a Kar - erkölcsi példa után nyomoz. Megkétszerezi Eörsi a detektívdrámát: nemcsak a király nyomoz saját múltja után, alattvalói is igazi királyt akarnak fölkutatni maguknak, mert botcsinálta tömeggyilkosok a mi Ödipuszaink Teiresziász bűnszakértő, városa múltját megjövendöli. A két hang mitológiáról, antik drámáról pletykálgat szkeptikusan. Rálátnak önmagukra. Tudják: már irodalmuk van. Akkor még voltak ilyen királyok, nosztalgiázzák, de Eörsi menten felel. Miért tételezzük fel, hogy régen igazságszeretőbbek voltak a fejedelmek? Vajda László plebejusán bamba derűlátása szembefeszül Vallai Péter fátyolos intellektualizmusával. Tagadhatatlan feszültséget ad a keresztrejtvényjátéknak: sikerül-e zakósoknak peplonosokat alakítani. Feszültséget ad az örökölt antik forma és mese edényébe töltött csípős jelenkori indulat. Használ az eltávolító áttétel a napi politikai indulatoknak. Dialektikussá teszi, kivédi a féligazságok elfogultságát. Az eltávolító rápillantás kiemeli az elévülhetetlen klasszikusból, amit leporolhatatlanul ellepett évezredek görcsös tisztelete. Most kihallható belőle elsődlegessége. Segít az antik a modernnek : a higgadt elemzés vizsgálati fénykörébe vonja a témát. Távlatot ad a mának. Ironikusan történetivé alakítja a pillanatot.A rádióelőadás zöme intim motyogás, bensőséges katyvasz. Mintha színházban ülnénk, olyan keveset érteni a színészekből. Sokaszté polipos nazalitással szipirtyóhangon rikoltozó repedt fazék. Zöngés hangjai fülsértőek. Fogain kicsorbul minden sziszegő hang. Nem bírja a verses szöveget sem szuflával, sem a mélységeit szenvedéllyel. Sikoltva vesz levegőt. Félős, megfullad az igyekezettől. A rádiójáték utolsó mondata: Honnan jön ez az iszonyú zaj? - Belőlünk!... és nincsen semmi zaj, csak szelíd lantzene, vagy halk hárfa arpeggio, lágy futam... az is diszkréten, elmerengően.) Eörsi Szophoklész kifosztása is bebizonyította: lehetetlen föltámasztani az élő színházban az egykor operaszerűen elénekelt és eltáncolt, bonyolult vallási összefüggésekbe ágyazott tragédiákat. Csak stilizációs szenvelgés, esetleg műveltségcelebrálás lesz belőle. Zakósitók nemzedékei újraírták, megglosszázták az antik triász műveit. Eörsi végigglosszázza a történelmi időt. Széljegyzetekkel látja el a világot. Eligazítani-eligazodni vágyik. Azt óhajtja, hogy színházban ülve is ugyanarra gondoljunk, ha azt mondják nekünk hősiesség, vagy azt: árulás. Ne bámuljunk olyan megértő alázattal a múlt és a jelen nagyjaira, törjük a fejünk, kínlódjuk elő a magunk igazságát.