Mozgó Világ, 1992. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1992 / 8. szám - INTERJÚ - Mihancsik Zsófia: "A Jó és a Gonosz párviadala" - Beszélgetés Orbán Viktorral, Szabó Zoltánnal és Szilágyi Ákossal

a világrendszert is beleértve, amelyben élve szin­tén együttműködünk, éjt nappá téve cimborá­­lunk a gonosszal, a történelmi rosszal. A rend­szer - és ez volt egyik legszembetűnőbb anakro­nisztikus vonása - uralmi elitjében, a pártállami oligarchiában csakugyan szubjektumként, a tör­ténelem „gőzmozdonyaként”, „hajtómotorja­ként” fogta fel magát, természetesen a jó sze­repkörében és ezzel reszakralizálta, „újramorali­zálta” - egyébként: vesztére! - a modern poli­tikai hatalmat, a párturalmat, az államot. Ebből azonban nem következik, hogy a rendszer vagy a rendszerben élő ember erkölcsi felelőssége, morális minősége megítélhető úgy, hogy most egy egyszerű előjelcserével a rendszert a Gonosz szerepkörében tekintjük szubjektumnak. A rendszer sajátos, antimodern vonásai közé tar­tozott, hogy a létezés egészét, nemcsak a gazda­ságot vagy a magánéletet, de még az időjárást és a természeti tájat is saját erkölcsi jósága közvet­len megvalósulásaként fogta fel és propagálta, miközben - a modern, szekularizált társadalmak történetében egyedülálló módon - csak megsze­mélyesítette, nevet adott a modernitásban elsze­mélytelenedett, névtelenné vált történelmi rossznak, úgy állítva be ezt, mintha az csakugyan kizárólag egy ideológiából, pártból, személyből következne, és így erkölcsileg megítélhető lenne. Nos, ebben a rendszerben temérdek gonoszsá­got követtek el, de a maga keltette látszat elle­nére ez a rendszer sem volt szubjektum, és így nem lehetett sem „jó”, sem „gonosz”. Tulaj­donképpen bámulatos, milyen hamar és milyen leleményesen „szervítette”, hasonította magá­hoz, „nőtte be” és „emésztette meg” a rend­szert a történelmi folyamat, a tradíció, a régi intézményi és mentalitásbéli struktúra, nemcsak ott, ahol született, Oroszországban, de még olyan jellegzetesen közép-európai országban is, mint Magyarország, legalábbis 1956 után. De abból, hogy a rendszer „Isten országaként” vagy legalábbis - mint a Kádár-rendszer - „Is­ten legelviselhetőbb országaként”, „legvidá­mabb barakként” stb. fogta fel magát, még nem következik, hogy értelmes dolog most a „Sátán országaként” felfogni, amelyben így vagy úgy, az ellenzéki szentek szűk körét kivéve, mindenki cinkos, kollaboráns, megalkuvó volt. Termé­szetesen igaz az, hogy mivel minden - vagy szin­te minden - színtere az életnek át volt politizál­va, az egzisztenciális kényszerek és függések, a kiszolgáltatottság ebben a rendszerben gyakrab­ban állította erkölcsi választás elé az egyéneket, de egyrészt nem igaz, hogy most, visszamenőleg is minden lépésünket, köztük olyan par excel­lence politikai lépést, mint hogy részt vesz-e va­laki az illegális, eltűrt-üldözött ellenzéki moz­galmakban avagy sem, moralizáljuk, erkölcsi lé­pésként állítsuk be, s másrészt még kevésbé kö­vetkezik az, hogy a morális szituációkat az „én és a rendszer” szituációjaként értelmezhetjük minden egyes esetben. Mellesleg ezért szaporo­dik ma napról napra az „ellenállók”, a „rend­szer ellenfeleinek” száma, miközben a tényleges ellenállók az egész társadalmat hajlamosak cin­kosságban, együttműködésben elmarasztalni. Szóval, szerintem Eörsi felfogása jellegzetesen kommunista felfogás - félreértések elkerülése végett: számomra a „kommunista” nem szitok­szó -, amennyiben a kádárizmust erkölcsi prob­lémaként fogja föl, mégpedig az „Igazság an­gyalának” szerepkörében, és a rendszert erkölcsi szubjektumként, vagyis a Gonoszként általáno­sítja. Személy szerint az ő számára - ahogyan egykor Lukács számára a bolsevizmus - a rend­szer lehetett erkölcsi probléma, hiszen választot­ta, s mikor ráeszmélt, hogy rosszul és a rosszat választotta, 1956-ban feljogosítva érezte magát, hogy összetépje, mint egy piszkozatot. És ami­kor aztán vérrel és erőszakkal a széttépett rend­szer foszlányait újból egymáshoz csirizelték, úgy döntött, hogy ez a rendszer többé nem létezik, illetve mostantól nem a Jó, hanem a Gonosz testet öltése, és mindenki, aki benne és vele él, az így vagy úgy áruló és cinkos. Az emberek többsége azonban a rendszert sohasem választási helyzetben és sohasem morális alapon fogadta el vagy utasította el. Nem beszélve itt azokról, akik eleve bele is születtek, mint jómagam. Eörsi vál­tozatlanul Ügyben gondolkodott, amely elbu­kott, amelynek nem sikerült rendszerré válnia, az ország azonban nem gondolkodott Ügyben és nem gondolkodott Rendszerben sem, életben gondolkodott. Megalkuvás, gyávaság, hazugság, árulás, cinkosság az életben tömérdek volt, de sohasem „én és a rendszer”, hanem az „én és te”, az „én és ők” viszonyában. Számomra a morális dilemma, ahogy a „rendszerbe születet­tek” nagy többsége számára az autonómia vo­natkozásában merült fel, ami nem annyira „a” rendszerrel való totális szembenállást, konfron­tációt, mint inkább „a” rendszerben való szemé­lyi függetlenséget, integritást, ennek megvédé­sét és kinyilvánítását tette morális létkérdéssé.

Next