Mozgó Világ, 1992. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1992 / 8. szám - INTERJÚ - Mihancsik Zsófia: "A Jó és a Gonosz párviadala" - Beszélgetés Orbán Viktorral, Szabó Zoltánnal és Szilágyi Ákossal
a világrendszert is beleértve, amelyben élve szintén együttműködünk, éjt nappá téve cimborálunk a gonosszal, a történelmi rosszal. A rendszer - és ez volt egyik legszembetűnőbb anakronisztikus vonása - uralmi elitjében, a pártállami oligarchiában csakugyan szubjektumként, a történelem „gőzmozdonyaként”, „hajtómotorjaként” fogta fel magát, természetesen a jó szerepkörében és ezzel reszakralizálta, „újramoralizálta” - egyébként: vesztére! - a modern politikai hatalmat, a párturalmat, az államot. Ebből azonban nem következik, hogy a rendszer vagy a rendszerben élő ember erkölcsi felelőssége, morális minősége megítélhető úgy, hogy most egy egyszerű előjelcserével a rendszert a Gonosz szerepkörében tekintjük szubjektumnak. A rendszer sajátos, antimodern vonásai közé tartozott, hogy a létezés egészét, nemcsak a gazdaságot vagy a magánéletet, de még az időjárást és a természeti tájat is saját erkölcsi jósága közvetlen megvalósulásaként fogta fel és propagálta, miközben - a modern, szekularizált társadalmak történetében egyedülálló módon - csak megszemélyesítette, nevet adott a modernitásban elszemélytelenedett, névtelenné vált történelmi rossznak, úgy állítva be ezt, mintha az csakugyan kizárólag egy ideológiából, pártból, személyből következne, és így erkölcsileg megítélhető lenne. Nos, ebben a rendszerben temérdek gonoszságot követtek el, de a maga keltette látszat ellenére ez a rendszer sem volt szubjektum, és így nem lehetett sem „jó”, sem „gonosz”. Tulajdonképpen bámulatos, milyen hamar és milyen leleményesen „szervítette”, hasonította magához, „nőtte be” és „emésztette meg” a rendszert a történelmi folyamat, a tradíció, a régi intézményi és mentalitásbéli struktúra, nemcsak ott, ahol született, Oroszországban, de még olyan jellegzetesen közép-európai országban is, mint Magyarország, legalábbis 1956 után. De abból, hogy a rendszer „Isten országaként” vagy legalábbis - mint a Kádár-rendszer - „Isten legelviselhetőbb országaként”, „legvidámabb barakként” stb. fogta fel magát, még nem következik, hogy értelmes dolog most a „Sátán országaként” felfogni, amelyben így vagy úgy, az ellenzéki szentek szűk körét kivéve, mindenki cinkos, kollaboráns, megalkuvó volt. Természetesen igaz az, hogy mivel minden - vagy szinte minden - színtere az életnek át volt politizálva, az egzisztenciális kényszerek és függések, a kiszolgáltatottság ebben a rendszerben gyakrabban állította erkölcsi választás elé az egyéneket, de egyrészt nem igaz, hogy most, visszamenőleg is minden lépésünket, köztük olyan par excellence politikai lépést, mint hogy részt vesz-e valaki az illegális, eltűrt-üldözött ellenzéki mozgalmakban avagy sem, moralizáljuk, erkölcsi lépésként állítsuk be, s másrészt még kevésbé következik az, hogy a morális szituációkat az „én és a rendszer” szituációjaként értelmezhetjük minden egyes esetben. Mellesleg ezért szaporodik ma napról napra az „ellenállók”, a „rendszer ellenfeleinek” száma, miközben a tényleges ellenállók az egész társadalmat hajlamosak cinkosságban, együttműködésben elmarasztalni. Szóval, szerintem Eörsi felfogása jellegzetesen kommunista felfogás - félreértések elkerülése végett: számomra a „kommunista” nem szitokszó -, amennyiben a kádárizmust erkölcsi problémaként fogja föl, mégpedig az „Igazság angyalának” szerepkörében, és a rendszert erkölcsi szubjektumként, vagyis a Gonoszként általánosítja. Személy szerint az ő számára - ahogyan egykor Lukács számára a bolsevizmus - a rendszer lehetett erkölcsi probléma, hiszen választotta, s mikor ráeszmélt, hogy rosszul és a rosszat választotta, 1956-ban feljogosítva érezte magát, hogy összetépje, mint egy piszkozatot. És amikor aztán vérrel és erőszakkal a széttépett rendszer foszlányait újból egymáshoz csirizelték, úgy döntött, hogy ez a rendszer többé nem létezik, illetve mostantól nem a Jó, hanem a Gonosz testet öltése, és mindenki, aki benne és vele él, az így vagy úgy áruló és cinkos. Az emberek többsége azonban a rendszert sohasem választási helyzetben és sohasem morális alapon fogadta el vagy utasította el. Nem beszélve itt azokról, akik eleve bele is születtek, mint jómagam. Eörsi változatlanul Ügyben gondolkodott, amely elbukott, amelynek nem sikerült rendszerré válnia, az ország azonban nem gondolkodott Ügyben és nem gondolkodott Rendszerben sem, életben gondolkodott. Megalkuvás, gyávaság, hazugság, árulás, cinkosság az életben tömérdek volt, de sohasem „én és a rendszer”, hanem az „én és te”, az „én és ők” viszonyában. Számomra a morális dilemma, ahogy a „rendszerbe születettek” nagy többsége számára az autonómia vonatkozásában merült fel, ami nem annyira „a” rendszerrel való totális szembenállást, konfrontációt, mint inkább „a” rendszerben való személyi függetlenséget, integritást, ennek megvédését és kinyilvánítását tette morális létkérdéssé.