Mozgó Világ, 1993. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - Révész Sándor: Szabó néni átvitt értelme, avagy a lapályizmus diadala
nál. Azután, ahogy az élet sűrűje individualizálódott, a Laci kormánya öszszement és lesüllyedt egy taxiba. Icu, a legkisebb gyermek a történet kezdetén is éppen olyan instabil lélekállapotban volt, mint mostanság, csak akkor a kamaszkor destabilizálta a lelkét, most meg a klimax. A tanuló nagylány a felvilágosult ifjúságpolitika és oktatáspolitika cégérének készülhetett, de azután inkább a korszerű magánéleti válságok hősnőjévé vált. A kispolgári gyarlóság elsősorban az oldalbordákra csapódott ki. A tengelyalkotó férfiak, Szabó János, Szabó András és feleségeik, Margit és Irén között igen nagy az öntudatbeli szintkülönbség. Irén kezdetben nyafka, procc luxuspipi, akinek a gyerek (a Pétiké) inkább csak terhére van, és rendszerint rá is sózza őt a nagyanyjára. Állandóan fodrászhoz járkál, és amikor híre jön, hogy az apósa különös körülmények között életveszélyesen megsebesül, akkor is csak az izgatja, hogy nem árt-e a Bandi karrierjének az apja kalandja. Ebből a hideg, becsvágyó díszbabából lett az Irén túlféltő, túlóvó, túl kíváncsi s gyermekei életének rendezésében túlbuzgó anya. Irén gyarlóságot váltott. Átesett a ló antipatikus oldaláról a szimpatikusra. Az antipatikus oldalon tanulságok vannak és felszólító mód: változtasd meg az életed és lehetőleg a másokét is. A ló másik oldalán megnyugvás van: mi mindannyian, ez a rádióhallgató nagy család, gyarlók vagyunk és szimpatikusak. Irént, kedves olvasóm, nem más, mint a lapályizmus diadala ejtette át. Szabó nénivel az a baj, hogy zughívő. Ezért nem tud az ő egészséges osztályösztöne osztályöntudattá érni. Szabó János így beszél: „Én, komám, nem könyvből tanultam a marxizmust, hanem az életből. Ez a Kincses (Szabó munkahelyének, a Kistextnek az igazgatója - R. S.) még inás sem volt, amikor én már itt robotoltam a méltóságos kormányfőtanácsos úr szeszélyei szerint. Én a bőrömön tanultam meg, hogy mi a profit, a kizsákmányolás...” Szabó néni másképp néz a múltba: „Istenem, istenem, mindig van valami baj... Tizenkilencben apáddal, negyvennégyben a bátyáddal (a Bandival - R. S.) és most az ellenforradalomkor... A jóisten megsegített bennünket és a kommunisták győztek... Azt hittem, most már nyugalmasabb évek következnek. Ördögöt... Apádat leütik, azután itt vagy te (az Icu - R. S.), akiért szakadatlanul reszkethetek.” Itt van a kutya elásva! Ez a tudatossági deficit, a makrotörténelmi vészhelyzetek és a familiáris mikrotörténelmi vészhelyzetek összemosódása, a személyre szóló magánreszketés folyamatossága a befolyásolhatatlan erők, mondjuk, az Isten kezében lévő történelem alatt - ez hozta össze Szabó nénit a reszkető országgal! Azokkal is - és ebben van a rapályizmus ereje -, akik tizenkilencben a Szabó bácsitól, negyvennégyben a Banditól és 1959- ben a kommunistáktól reszkettek. A reszketők politika alatti konvergencia-jagja vitte magasba a Szabó néni árfolyamát. A tengelyférfiak Szabó néniről beszélgetnek. Bandi kezdi: „...ez így nem mehet tovább. Mert most már nyilvánvaló, hogy Petit a nagyanyja vallásoktatásban részesíti. - Vallásoktatásban? - kérdezi Szabó meghökkenve. - Sőt! Templomba is elvihette, mert amikor Peti meglátta a Parlament nagy oszlopait, a kupolát, a vörös szőnyeget, a parlamenti őrséget, a kollégáim szeme láttára letérdelt, és ájtatos arccal keresztet vetett. (...) - No még ilyet! - csóválja a fejét Szabó nagypapa. - Az persze a kisebbik baj, hogy ki látta, ki nem, de hogy a nagyanyja... Egy életen át magyaráztam neki, de hiába... De most vége. Bízd rám, fiam. Ezt nem tűrhetjük tovább.” Aztán persze tűrik. Néhány héttel később Petiké büszkén „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal köszön Bandi főnökének, Solti elvtársnak. Ismét kitör a családi botrány: „A mamát babona ellen kellene beoltani - állapította meg