Mozgó Világ, 1994. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - -RÓL, -RŐL - Berkes Erzsébet: Szűzfelfújt - Deval, J.: Francia szobalány, Klapka Sztárszínház
díszletet Varga Mátyás tervezte nem annyira szellemesen, mint praktikusan: tánckarnak, kórusnak hely kell); a szervírozás (Kemenes Fanny élvezettel és mámorosan öltözteti a szép nőket, talán csak a férfi tánckar könnyűharcos öltözéke hasonlít jobban az egyleti bicikliversenyzőkre, mint kellene, s a finálé kánkánját táncoló nőkön nem sikkes a szoknya) összességében látványos, a feltálalt ínyencségek is valódi anyagból készültek: Offenbach zenéje csillog, kellő számú a zenekar, Kibédinek, Benkóczynak jó előre tapsol a publikum, de... Az egész valahogy mégsem ízlik. Nem eteti magát. Végül is: nyögvenyelős. Az appetitusunkkal van baj? Ugyan, hiszen torkoskodni jöttünk. Étvágyunkban nincsen hiba, a falat mégse csúszik. Nem csúszik, mert nem sikamlós. Márpedig Offenbachot játszani pikantéria nélkül... csípősségmentes paprika. De hiszen annyi a fedetlen váll, szuszpenzorra vetkezett dalia, tangabugyis vászoncseléd, hogy... Heléna fedetlen keblekkel ül a kádban, aranyszalagos alig valamiben szerelmeskedik Párisszal, csak nem mondható, hogy ez merő prüdéria? Nem, ez elég szabados, de nem pikáns. A véletlen segített megvilágítani a különbséget: miután Helénát fedetlen keblestül megcsodálta mind az egész nézőtér, a primadonna fátylakba takartan ismét színre lép és dalol. Eközben a fátylak lebegnek, a művésznő mozog, a fátylak még inkább lebegnek, s uramfia, egy rakoncátlan vállszalag elcsúszik, és Heléna fél keble es meg pucér. Ámde a vak is látja, hogy ez nincs benne a műsorban, ez a való élet huncutsága. Mérni lehet a csendet, a nézőtéri légszomjat. A tomboló tapsot megköszönni visszalép a primadonna, de már helyreigazított dekoltázzsal. Fél keze az öntevékeny szalagon, ránevet a közönségre, és szemét kacéran elfedve -„ah, minő malőr!” - még egy pillanatig imádtatja magát. Ha lehetne, most kéne felkiabálnia a rendezőnek: „Marad!”, hogy tudniillik ez az ötlet eztán mindig benne lesz az előadásban. Ez az „álpironkodás” - ez kacér volt, pikáns, édes, huncut, imádnivalóan romlott, bocsánatosan léha... szóval olyasvalami, amit a gourmandok aromának, bakénak neveznek, amit Offenbach színpadán Hortense Schneidernek hívtak, és amit öregen, csúszkáló hanggal is birtokolt Honthy Hanna, amikor Cecíliaként színpadra lépett. Hogy mi ez a valami? Humor, intelligencia, szépség, szexepil, vagy mindezeken kívül még az is, hogy kapcsolatot tud létesíteni a művész a közönséggel? Leginkább erre gyanakszom. Hiszen nem lesz tehetségtelenebb a más társulathoz szerződő színész, mégis de hányszor elveszti varázsát „idegenben”. Hogy kortársakat ne bántsak, gondoljunk csak a Nemzetiből Vígszínházba szerződött Jászai Mari esetére; a Pesten egekbe emelt, Belgrádban alig megtapsolt Brook-féle Szentivánéji álomra, Amerikában szerződésre nem találó Kabos Gyulára. Úgy hiszem, Helénának épp az a varázsa, hogy a nézőtér valamennyi férfi egyede korrupciót, háborúságot, falovat vállalna érte, a nézőtér valamennyi dámája pedig belehomorít a haza üdvéért hozható Heléna-szerű áldozatvállalásba; ezt tudva mulatnak magukon, léhaságukon és a történelmi igazságokon is. Itt a színpad eleve összekacsint a nézőtérrel: igen, álnokok, élvvágyók, kissé még romlottak is vagyunk, de amúgy jól érezzük magunkat. Szinetár igazán mindent megtett az összekacsintás érdekében: a szövegkönyvet teletűzdelte a mai politikai életre utaló kiszólással, kezdve a három P uralmától a görög gerinc emlegetéséig. Alig egy-két ilyen petárda röppent át a rivaldán, de tüzes tap- 125 sokat azok sem váltottak ki a nézőtéren. Egy részük azért halt hamvába, mert az operettszínházi publikum nem a kultúrkormányzat alatt él. A három P-ből alig páran gondoltak a hajdani három T-re. Mercur kétarcú tévés kommentárja gyorsabban zajlott, mint egy foci-közvetítés, de nem volt annyira világos. Kalkhas bajuszállásai szintén csak nagyon kevesek előtt voltak ideológusok serteviseletére utaló jelek. Hiába volt jó elképzelés Latabár Kálmán hajdani szerepét, Menelaost Antal Imrére osztani - imádja a közönség, félszeg alakja révén az isten is pipogya férjnek szánta -, ha egyszer bensőséges beszédével, szerény hangjával, s főleg jelenléte súlyával nem tudta betölteni a sok száz nézőre méretezett teret. Szobahang, privát. Dániel Gábornak szép hangja van és mutatós lába. Egyik se árt egy bonvivánnál, viszont keveset használ ott, ahol a darabos mozgást akarják eltakarni. Talán nem ártott volna bunkó pásztorra venni a figurát, s a humorát erősítem. Végül is Heléna körül csak vénecske félj és kardcsörtető katonák keringenek, Páris körül meg birkák. Nyilván nem a közös világnézet kergeti őket egymás karjába. A rendező azonban erősebben hitt az egyértelmű szexben, mint a