Mozgó Világ, 1994. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1994 / 12. szám - INTERJÚ - Bokor Péter: "Mától a te neved Vata" - Beszélgetés egy hungaristával
Dunába, Gajdeszba küldtük a biboldókat. A csepeli pártszolgálatosoknak voltam a parancsnoka a hatalomátvétel után, és elhatároztam, hogy tabula rasát csinálunk. Megkötöttük őket, egyiknek a kezét a másiknak a kezéhez, de sose kötöttük meg mind a két kezüket. És a Duna-parton tarkólövést kaptak.” Mondom: „Hát miért csináltad ezt? Mit tettek ezek az emberek?” Azt mondja: „Zsidók voltak.” Ilyennek nem szabadott volna történnie. Mondom: „Nem volt Csepelen egy katonatiszt, aki parancsnokolt volna benneteket?” „Testvér, ide hallgass, Csepelen én voltam a katonatiszt.” Szörnyű volt. Nem fogtam vele kezet. - 1944 decemberében, Budapest ostromának kezdetén ön még ott maradt a fővárosban? - Karácsony estig voltam ott. A Szálasi-kormány már novemberben elhagyta Budapestet. Csak Csia Sándor maradt ott a miniszterelnökségen, meg Kovarcz... De ők is előbb mentek el, én maradtam utolsónak. Aztán kimentem 94 Kőszegre, ott kaptam az utasítást, hogy Bécsbe kell utaznom. Fiala Ferenc már ott volt, és ott volt Szöllősy Jenő is. Ő azzal fogadott, hogy „Te, Pista, amit te Budapesten műveltél, az már túlzás volt! Azt mondják, hogy te egy kis diktátor lettél! Önhatalmúlag betiltottál minden lapot! Hogy merted?” - Ez így volt? - így. Arra készültem, hogy bent maradok Budapesten, és azt akartam, hogy a sajtó teljes mértékben támassza alá a lakosság erkölcsi hangulatát a kitartásra és a harcra. Hogy az ostrom dacára tartsunk ki! Ehhez akartam tartalékolni a rotációs papírt. Budapest 30 kilométeres körzetében zároltattam minden papírkészletet, és minden lapot betiltottam, az összetartás kivételével. De hát ez mind már nem sokat segített. Hiába reméltem, hogy valamilyen fordulat állhat még be... - Hittek még akkor is a csodafegyverekben? - Hittünk. Csak abban hittünk. Tudtuk: a háború elveszett, ha a német technika nem tud olyan fegyvert bevetni a szövetségesek ellen, ami ellen nem tudnak védekezni. Voltak is mindenféle hírek... - Milyen feladatot kapott Bécsben? Gondolom, már 1945 januárja lehetett. - Átvettem a Donausender magyar adásának a vezetését. Odavittem lassacskán a magyar színészgárda legjavát. Fedák Sárit, Kiss Ferencet, Szeleczky Zitát, még legalább tíz másikat. Akikkel napi hatórás programot csináltam. A legnagyobb külföldi adás a magyaroké volt, utána következett a bolgár. - Milyen információk álltak rendelkezésükre? - Kizárólag német oldalról jött információkat használtunk fel. Lehet, hogy a Donausender kedvéért, mindenesetre a német hadijelentések nagyon kedvezően szóltak a magyar csapatokról. Főleg a tüzérséget dicsérték. De hát tudtuk, hogy mindennek vége. - És akkor is dicsőítették a harcosokat, amikor az oroszok már Sankt Pöltennél álltak? - Én egy hungarista forradalmár voltam. Én föltettem magamban, hogy amit Szálasi Ferenc elhatároz, azt én akár szolgai módon is követni fogom. Akkor is, ha belepusztulok. Ha az a parancs, hogy a Donausenderen magyar műsornak kell mennie, akkor az menni fog! Ment is, a legborzalmasabb bombázás dacára. Mert minden nap volt bombázás. Egyik nap a reggeli adás után elmentem a szállásomra, a Collegium Hungaricumba egy kicsit lepihenni, mire a déli fél 12-es adásra visszamentem, eltűnt a Donausender a föld színéről. SS-katonák pucoltatták a romokat munkaszolgálatos zsidókkal. Mindenfelé hullák feküdtek, akkor húzták ki őket a romok alól. De lent, négy emelettel a föld alatt ment tovább az adás. Rendben leadtuk a műsort.