Mozgó Világ, 1994. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)

1994 / 12. szám - INTERJÚ - Bokor Péter: "Mától a te neved Vata" - Beszélgetés egy hungaristával

Dunába, Gajdeszba küldtük a biboldó­­kat. A csepeli pártszolgálatosoknak voltam a parancsnoka a hatalomátvé­tel után, és elhatároztam, hogy tabula rasát csinálunk. Megkötöttük őket, egyiknek a kezét a másiknak a kezé­hez, de sose kötöttük meg mind a két kezüket. És a Duna-parton tarkólövést kaptak.” Mondom: „Hát miért csinál­tad ezt? Mit tettek ezek az emberek?” Azt mondja: „Zsidók voltak.” Ilyennek nem szabadott volna történnie. Mon­dom: „Nem volt Csepelen egy katona­tiszt, aki parancsnokolt volna bennete­ket?” „Testvér, ide hallgass, Csepelen én voltam a katonatiszt.” Szörnyű volt. Nem fogtam vele kezet. - 1944 decemberében, Budapest ost­romának kezdetén ön még ott maradt a fővárosban? - Karácsony estig voltam ott. A Szá­­lasi-kormány már novemberben el­hagyta Budapestet. Csak Csia Sándor maradt ott a miniszterelnökségen, meg Kovarcz... De ők is előbb mentek el, én maradtam utolsónak. Aztán kimentem 94 Kőszegre, ott kaptam az utasítást, hogy Bécsbe kell utaznom. Fiala Ferenc már ott volt, és ott volt Szöllősy Jenő is. Ő azzal fogadott, hogy „Te, Pista, amit te Budapesten műveltél, az már túlzás volt! Azt mondják, hogy te egy kis dik­tátor lettél! Önhatalmúlag betiltottál minden lapot! Hogy merted?” - Ez így volt? - így. Arra készültem, hogy bent ma­radok Budapesten, és azt akartam, hogy a sajtó teljes mértékben támassza alá a lakosság erkölcsi hangulatát a ki­tartásra és a harcra. Hogy az ostrom dacára tartsunk ki! Ehhez akartam tar­talékolni a rotációs papírt. Budapest 30 kilométeres körzetében zároltattam minden papírkészletet, és minden lapot betiltottam, az összetartás kivételével. De hát ez mind már nem sokat segített. Hiába reméltem, hogy valamilyen for­dulat állhat még be... - Hittek még akkor is a csodafegyve­rekben? - Hittünk. Csak abban hittünk. Tudtuk: a háború elveszett, ha a né­met technika nem tud olyan fegyvert bevetni a szövetségesek ellen, ami el­len nem tudnak védekezni. Voltak is mindenféle hírek... - Milyen feladatot kapott Bécsben? Gondolom, már 1945 januárja lehetett. - Átvettem a Donausender magyar adásának a vezetését. Odavittem las­sacskán a magyar színészgárda legja­vát. Fedák Sárit, Kiss Ferencet, Sze­­leczky Zitát, még legalább tíz másikat. Akikkel napi hatórás programot csi­náltam. A legnagyobb külföldi adás a magyaroké volt, utána következett a bolgár. - Milyen információk álltak rendel­kezésükre? - Kizárólag német oldalról jött infor­mációkat használtunk fel. Lehet, hogy a Donausender kedvéért, mindeneset­re a német hadijelentések nagyon ked­vezően szóltak a magyar csapatokról. Főleg a tüzérséget dicsérték. De hát tudtuk, hogy mindennek vége. - És akkor is dicsőítették a harcoso­kat, amikor az oroszok már Sankt Pöl­­tennél álltak? - Én egy hungarista forradalmár voltam. Én föltettem magamban, hogy amit Szálasi Ferenc elhatároz, azt én akár szolgai módon is követni fogom. Akkor is, ha belepusztulok. Ha az a parancs, hogy a Donausenderen ma­gyar műsornak kell mennie, akkor az menni fog! Ment is, a legborzalmasabb bombázás dacára. Mert minden nap volt bombázás. Egyik nap a reggeli adás után elmentem a szállásomra, a Collegium Hungaricumba egy kicsit lepihenni, mire a déli fél 12-es adásra visszamentem, eltűnt a Donausender a föld színéről. SS-katonák pucoltatták a romokat munkaszolgálatos zsidók­kal. Mindenfelé hullák feküdtek, ak­kor húzták ki őket a romok alól. De lent, négy emelettel a föld alatt ment tovább az adás. Rendben leadtuk a műsort.

Next