Mozgó Világ, 1995. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)

1995 / 6. szám - -RÓL, -RŐL - Révész Sándor: Kata, Jancsi és a kék elefánt

feljebb nem arról, akik tőle függetlenül vagyunk, hanem arról, akik általa va­gyunk. Az ember nem tud úgy összelapulni, hogy eleressze a távolságot, mint üveg­golyót. A Csirkefejben a srác apja me­sekönyveket olvas. Az ember nem tud­ja elfelejteni, hogy ott volt Robin Hood­­dal a sherwoodi erdőben, és nem tudja elfelejteni, hogy nem volt ott. És így van ezzel a nottinghami városbíró leg­ostobább martalóca is. A lehetetlenség eloldja az átélési vágyat az átélés fizi­kai ígéretétől, fenyegetéseitől és követ­kezményeitől, így szabadulhat el az át­élési vágy a mennytől a pokolig, Szép Heléna ágyától Auschwitzig. A semle­gességen keresztül. A VOX éjszakánként tengerpartot vetít. A Duna TV üres óráiban városi utcákat vetít. Az Egyesült Államokban bizonyos csatornákon egész nap akvá­riumot vetítenek. A villamos ablaka üres telket vetít. És ez a boldogság: „Felszállt a felszállókkal. Leszállt a le­szállókkal. Jegyet váltott. Vagy éppen potyázott. Kinézett az ablakon. És ha egy rozsdás lavórt látott egy üres tel­ken, az volt a boldogság.” (Mándy Iván: A villamos) Mi volt a boldogság? A létezés egy­szerűsége. A távolság, mint üveggolyó. Üres színpad. Amelyen az ember a meghatározottságok, felelősségek és következmények szövedékéből kilépve az egyszerű vegetáció bázisán szaba­don játszhat. A rozsdás lavór úgy kerül az üres telekre, és úgy kerül el onnan, ahogy akarom. Azt teszek vele, amit akarok, hiszen bármit teszek vele, nem tehetem meg. De ha nem gondo­lok róla semmit, az is nagyon jó. Elég a tudat, hogy nem tudok róla semmit. Ha mindenféle üres telkekre mindenféle rozsdás lavórok kerülhet­nek, és mindez véletlenül az én sze­mem elé kerülhet, az azt jelenti, hogy a világ tele van véletlenszerűségekkel, és velem is minden megtörténhet. Mit mond a srác apja a Csirkefejben, aki mesekönyveket olvas, és akinek nem jut semmilyen nő, csak a tönkrement, alkoholista felesége, aki elbotorkál tőle és visszabotorkál hozzá, ahogy a szél fújja...? Azt mondja, hogy ő most abban a korban van, amikor minden nő passzol hozzá a tizenhat évestől az öt­venévesig... Mándy Iván villamosa és rajta min­den nő befordult egy Gyár utcai ház udvarára, és eltűnt valahol a hátsó lépcsőházban. „Egy kicsit pihen, az­tán majd előkerül. Akárcsak az uta­sai. Mert hát azért mégiscsak lehet­nek utasai. Csak összehúzzák magu­kat, hogy ne lehessen őket látni. Tré­fára készülnek. Mindjárt kipukkan belőlük a nevetés, ahogy kiszaladnak. Nők fátyolban, tollas kalapban, végig­repülnek a gangon. Lányok kibontott hajjal. Jancsi, Jancsi! Lehajolnak hozzá, megcsókolják.” Mándy Iván a Szerelmesfilmben orvost játszik. Ő bújtatja Jancsit a kórházban az ost­rom idején. Jancsit hazaviszik a kór­házból. A hátán hátizsák, a házuk ud­varán ott van Kata. Nyafog, neki is kellene olyan hátizsák. Vagy legalább 127 a Jancsié kellene néha kölcsön. Vagy legalább az kellene, hogy néha ő is be­letehessen ezt-azt. Jancsi nem en­gedi. Kata ordít: „Mindenkinek meg­mondom, hogy az apád katonaszöke­vény. Katonaszökevény, katonaszöke­vény!” Jancsi huszonegy évvel később ott áll a film elején szemben a néző­vel. Másnap utazik Franciaországba Katához, akit tíz éve nem látott. Ahogy fogy az idő közte és Kata kö­zött, egyre többet álmodik Katáról. És ha róla álmodik, akkor nap közben is többször az eszébe jut, és boldog, hogy róla álmodott. Amikor Kata az eszébe jut, akkor egy pillanatra mindig hin­tázni látja őt nyolcévesen, és Kata a hintáról azt mondja, hogy: „A te pa­pád meghalt, az enyém meg él, beee...!” Jancsi pontosan tudja, hogy ez nem így volt. Ezt a gonosz jelenetet az ő képzelete komponálta. Jancsi nem érti, miért jut eszébe mindig ez a meg nem történt jelenet, de boldog.

Next