Mozgó Világ, 1995. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 6. szám - -RÓL, -RŐL - Révész Sándor: Kata, Jancsi és a kék elefánt
feljebb nem arról, akik tőle függetlenül vagyunk, hanem arról, akik általa vagyunk. Az ember nem tud úgy összelapulni, hogy eleressze a távolságot, mint üveggolyót. A Csirkefejben a srác apja mesekönyveket olvas. Az ember nem tudja elfelejteni, hogy ott volt Robin Hooddal a sherwoodi erdőben, és nem tudja elfelejteni, hogy nem volt ott. És így van ezzel a nottinghami városbíró legostobább martalóca is. A lehetetlenség eloldja az átélési vágyat az átélés fizikai ígéretétől, fenyegetéseitől és következményeitől, így szabadulhat el az átélési vágy a mennytől a pokolig, Szép Heléna ágyától Auschwitzig. A semlegességen keresztül. A VOX éjszakánként tengerpartot vetít. A Duna TV üres óráiban városi utcákat vetít. Az Egyesült Államokban bizonyos csatornákon egész nap akváriumot vetítenek. A villamos ablaka üres telket vetít. És ez a boldogság: „Felszállt a felszállókkal. Leszállt a leszállókkal. Jegyet váltott. Vagy éppen potyázott. Kinézett az ablakon. És ha egy rozsdás lavórt látott egy üres telken, az volt a boldogság.” (Mándy Iván: A villamos) Mi volt a boldogság? A létezés egyszerűsége. A távolság, mint üveggolyó. Üres színpad. Amelyen az ember a meghatározottságok, felelősségek és következmények szövedékéből kilépve az egyszerű vegetáció bázisán szabadon játszhat. A rozsdás lavór úgy kerül az üres telekre, és úgy kerül el onnan, ahogy akarom. Azt teszek vele, amit akarok, hiszen bármit teszek vele, nem tehetem meg. De ha nem gondolok róla semmit, az is nagyon jó. Elég a tudat, hogy nem tudok róla semmit. Ha mindenféle üres telkekre mindenféle rozsdás lavórok kerülhetnek, és mindez véletlenül az én szemem elé kerülhet, az azt jelenti, hogy a világ tele van véletlenszerűségekkel, és velem is minden megtörténhet. Mit mond a srác apja a Csirkefejben, aki mesekönyveket olvas, és akinek nem jut semmilyen nő, csak a tönkrement, alkoholista felesége, aki elbotorkál tőle és visszabotorkál hozzá, ahogy a szél fújja...? Azt mondja, hogy ő most abban a korban van, amikor minden nő passzol hozzá a tizenhat évestől az ötvenévesig... Mándy Iván villamosa és rajta minden nő befordult egy Gyár utcai ház udvarára, és eltűnt valahol a hátsó lépcsőházban. „Egy kicsit pihen, aztán majd előkerül. Akárcsak az utasai. Mert hát azért mégiscsak lehetnek utasai. Csak összehúzzák magukat, hogy ne lehessen őket látni. Tréfára készülnek. Mindjárt kipukkan belőlük a nevetés, ahogy kiszaladnak. Nők fátyolban, tollas kalapban, végigrepülnek a gangon. Lányok kibontott hajjal. Jancsi, Jancsi! Lehajolnak hozzá, megcsókolják.” Mándy Iván a Szerelmesfilmben orvost játszik. Ő bújtatja Jancsit a kórházban az ostrom idején. Jancsit hazaviszik a kórházból. A hátán hátizsák, a házuk udvarán ott van Kata. Nyafog, neki is kellene olyan hátizsák. Vagy legalább 127 a Jancsié kellene néha kölcsön. Vagy legalább az kellene, hogy néha ő is beletehessen ezt-azt. Jancsi nem engedi. Kata ordít: „Mindenkinek megmondom, hogy az apád katonaszökevény. Katonaszökevény, katonaszökevény!” Jancsi huszonegy évvel később ott áll a film elején szemben a nézővel. Másnap utazik Franciaországba Katához, akit tíz éve nem látott. Ahogy fogy az idő közte és Kata között, egyre többet álmodik Katáról. És ha róla álmodik, akkor nap közben is többször az eszébe jut, és boldog, hogy róla álmodott. Amikor Kata az eszébe jut, akkor egy pillanatra mindig hintázni látja őt nyolcévesen, és Kata a hintáról azt mondja, hogy: „A te papád meghalt, az enyém meg él, beee...!” Jancsi pontosan tudja, hogy ez nem így volt. Ezt a gonosz jelenetet az ő képzelete komponálta. Jancsi nem érti, miért jut eszébe mindig ez a meg nem történt jelenet, de boldog.