Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5. szám - RÉVÉSZ SÁNDOR: ACZÉL ÉS KORUNK - Heller Ágnes: Az ember és világa
másik hit vagy meggyőződés (mondjuk egy liberális vagy demokratikus meggyőződés) motivált valakit, például Bibét. Különösen ha érdekei ellenére motiválta. (Ahogy megértette, hogy valakit a szolidaritás vagy barátság motivál érdekei ellenére, hiszen ezt a szituációt saját börtönéveinek idejéből jól ismerte.) Aczél ugyanakkor úgy hitt, hogy elhitt. Mondjuk, elhitte a kommunizmus propagandáját arról, hogy Magyarországon a kapitalizmus bevezetése jobboldali diktatúrával járna. Révésztől tudjuk, hogy a rendszerváltást egyfajta görög junta-diktatúra előjátékának tekintette. Hiába járt annyiszor Nyugaton - magánemberként is nem tudott hinni a demokrácia önerejében. Legalábbis Magyarországon nem. Egyszer azt mondta ingerülten e sorok írójának, aki éppen a demokrácia erejéről papolt neki, hogy „mi fogjuk eldönteni, hogy mikor és mennyire demokratizálunk” - anélkül, hogy felismerte volna, hogy ez a mondat egy Moliére tollára illenék. 14 Aczél hitt a kommunizmusban, merthogy nem hinni benne egyenlő lett volna egész életének megkérdőjelezésével. S ezt az életet ő egy diadalmas életnek tekintette. Igaz, története nemcsak diadaltörténet, de bukástörténet is. Az első diadalai után - hogy egyik kedvence, a Thomas Mann értelmezte József-történet szimbolikájával szóljak - behajították a verembe. A börtönbe. De onnan, mint a bibliai József, kihúzaték, és végül a fáraó helytartója lesz. A második verem élete végén nyílik meg. A történet bukással végződik. De az is igaz, hogy diadal nélkül nincsen nagy bukás. Aczél végső bukása persze nem szó szerinti bukással kezdődik, nem egyik percről a másikra hajítják a verembe, mint börtönbe vettetése idején. Most fokozatosan csúszik le a magasból. Attól kezdve, hogy kezdi a világot nem érteni, attól kezdve, hogy egyre kevesebben követik az általa alkotott játékszabályokat, sőt időnként még fel is döntik a kádári sakktáblát. Attól kezdve, hogy hitének néhány alaposzlopa felmondja a szolgálatot. Elsősorban maga Kádár János. Ugyanis Aczélnak a kommunizmusba vetett hite 1956-tól nagyon szorosan összefonódott Kádár Jánosba vetett hitével. Minden Révész által felkutatott mozzanat arra utal, hogy olyan ember volt, aki nem a főhős, hanem a második szereplő, a hűséges, de nagyszerű második ember szerepére vágyott a történelmi világszínpadon. Neki szüksége volt valakire maga fölött, egy férfira, akit tisztel, sőt akit imád, de akit ugyanakkor saját legbensőbb barátjának tekint, akinek napfényében és bizalmában sütkérezik, s akiért áldozatra is kész. (Úgy is mondhatnám, egy másik világ parafrázisával: nem Rotschild, de Rotschild magántitkárának szerepére áhítozott, s akkor ő tárgyalt volna minden üzletemberrel, s akkor ő adott volna kölcsön vagy tagadott volna meg kölcsönöket.) De az új, évtizedes hosszú szolgálat után, egyszerűen kidobta. S mit csinál ekkor Aczél? Utolsó beszédében Kádár dicsőségét zengi. Aczél György parvenü volt. Hannah Arendt - mások nyomában - megkülönböztette az asszimiláció korszakának két jellegzetes zsidó típusát: a parvenüt és a páriát. Ma már ez a két típus meglehetősen általánossá vált, és korántsem korlátozódik a zsidóságra. A parvenü asszimilálódik, és abban az értelemben sikeresen is, hogy elfogadtatja magát, hogy hatalmat és elismerést szerez - mindenekfölött azoknak az elismerését, akikhez asszimilálódott. A pária makacsul ragaszkodik meggyőződéseihez, életformájához, nem asszimilálódik - s így marginalizálja önmagát. Szerintem van egy harmadik típus is. Az, aki elkötelezi magát egy az asszimilációval nyerhető hatalomnál is értékesebb eszmény mellett, s aki, ha szerencséje van, mégsem marginalizálódik, hanem „megcsinálja” önmagát. Ilyen eszmény azonban nem létezett Aczél György életében. Ha színész lesz, s főleg, ha jó színész lesz, akkor a színészet ilyesmivé válhatott volna. De ha