Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Szegényország követe. Solt Ottíliáról
Lengyel László Szegényország követe A követséget épphogy megnyitották, amikor megismertem. 1980 tavaszán egy ócska Trabanttal hajtottunk a Komjádi uszoda elé, ahol a követasszony rezidenciája volt - régi ruháinkat vittük. Szegényország hatalmas közeli ország, a nagykövetség mégis idegenül állt a mi Gazdagnak és Boldognak nevezett Kádárországunk mellékutcájában. Ellenséges országnak tekintették, a nagykövet asszonyt nemkívánatos személynek. Az 1979 novemberében kezdeményezett SZETA nevű diplomáciai kapcsolatfelvételt rendőri ellenőrzések kísérték. „Szegény nincs”, „Szegényország nincs”, „Szegényeket Támogató Alap nincs” - ez volt a kádárországi hivatalos álláspont. Nem tehettünk róla, de mi ismertünk szegényeket. Jártunk Szegényországban. Nem kellett nagyon messze mennünk. Talán még magunkat is szegényeknek tartottuk. Ezért aztán Szegényország nagykövetsége és a nagykövet asszony inkább volt képviselőnk, mint a Duna-parti Fehér Ház elé kanyarodó boldog emlékezetű első titkár. Mégis este mentünk, messze álltunk meg a háztól, s úgy lopakodtunk ócska nejlonzacskókba rakott használt ruháinkkal a kapualjba, mintha bombát vagy izgató tartalmú röpiratot vinnénk. Féltünk. Hátha elveszítjük a biztos állami állásunkat, mert kopott ruháinkkal lelepleznek mint szegényországi ügynököt. Solt Ottia a homályos előszobában csak ránk nézett a jól kivehető sólyomszemével, s némi iróniával üdvözölt bennünket, majd a sarok felé intett, hogy oda tegyük. Proust azt úja Odette-ről, hogy „szeme szép volt, de olyan nagy, hogy engedett saját súlya alatt, fárasztani látszott az arcát s olyan külsőt kölcsönzött neki, mintha mindig vagy rossz egészsége vagy pedig rosszkedve lenne”. A nagykövet asszony szeme saját súlyától és élességétől inkább előre ugrott, s így fárasztotta a barázdált arcot. Agyoncigarettázott ujjai szinte mindig vékony szaga előtt voltak. Akárhogy is, előttünk öreg frontharcosnak látszott. Tökéletes biztonsággal mozgott mindkét országban. A szegények nyelvét nemcsak beszélte, de a kívülállónak úgy tűnt, hogy ez az anyanyelve. Gyakorló szegény volt. Nem a szegények barátja. Nem a szegények vizsgálója. Nem a szegények megváltója. Nem szegény. Követsége arra szolgált, hogy indulatosan és keserűen, felelősségre vonóan és gúnyolódva Kádárország hatalmasainak és gazdagodó, hasasodó kispolgárainak azt üzenje: mellettetek, alattatok szegények százezrei elhagyatva és megalázva élnek. Mindezt elő tudta adni kádárista plebejus nyelven - mindenki értette, még az is, aki nem akarta. Akkoriban még nem beszéltünk szociális lelkiismeretről. Valakinek vagy volt, vagy nem volt lelkiismerete. S ebbe a lelkiismeretbe beletartozott, hogy nem feledkezem meg a nálam szegényebbről, nem mondom, hogy saját maga tehet róla, nem fordítom el a fejemet, ha látom. Beletartozott, hogy nem „halmozottan hátrányos helyzetűekről”, hanem szegényekről beszélek. Solt Ottilia terepkutató szociológus volt Kemény István iskolájából. A george-ista Kemény volt az, aki 1956 után a legtöbb tabukat döntő szociológiai terepkutatást elindította, így az 1969-70-es szegénység-, az 1971-es cigányvizsgálatokat, illetve a gazdasági