Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 1. szám - A RASSZIZMUSRÓL - Lengyel László: A fölösleges faj
ti antiszemita propaganda hagyományaira, és arra a hitre, hogy a Rákosi-rendszer Kun Béla kommunista és zsidó rendszerének egyenes folytatása, az Államvédelmi Hatóság emberei pedig egy zsidó bosszú végrehajtói. Nem véletlen, hogy 1956 forradalma, utcai megmozdulásai félelemmel és veszélyérzettel töltötték el az 1944-es magyar tömegérzületre emlékező zsidókat. Bár 1956 mentes volt a zsidó pogromoktól, a helyzet tisztázatlansága sok zsidó családot vitt az emigrációba. Kiket azért, mert a felkelőktől féltek, kiket azért, mert a kádárista megtorlásoktól, nevezetesen, hogy a forradalmat zsidó forradalomként fogják a megtorlók számonkérni. A konszolidációs Kádár-kor az asszimilációt segítette elő. Ahogy a magyar lakosság többsége a kompromisszumkész, fogyasztói civilizációt részesítette előnyben a szakító és távolságtartó ideologikus magatartással szemben, a zsidó kisebbség is hajlott rá, hogy a galat száműzetés jellegét feledje és tagadja, részese legyen az új, fogyasztói és világi, életforma-nacionalizmusára büszke Magyarország kialakításának. Ennek a magatartásnak kifejezetten használt a ki nem beszélés, az eltitkolás, a szerepjátszás. A magánélet terének növekedése, a depolitizálódás, az erőteljes szekularizáció, az államnacionalizmus és a kultúrnacionalizmus meggyengülése a népi antiszemitizmus jelentős csökkenéséhez, a zsidósággal szembeni közömbösödéshez vezetett. A zsidó ember és a zsidó mitikus figura elvesztette bűnbak karakterét a kisemberek mindennapi életében. A kádári helyi hatalomnak egyáltalán nem volt „zsidó jellege”. A gazdagodó, felemásan polgárosodó kisember az „elviselhetetlen és tűrhetetlen másságot”, a bűnbak funkciót a beilleszkedni nem tudó alkoholistára és a cigányra ruházta át. A felemásan polgárosodó és középosztályosodó magyar társadalom többsége közömbösen, sőt bizonyos toleranciával fogadta a vele együtt polgárosodó, a vele együtt fogyasztói értékekbe menekülő zsidók szerepét. Zsidó mássága nem keltett se megdöbbenést, se visszatetszést. A holocaustra, a shoá-ra való emlékeztetés se váltott ki mélyebb érzelmeket abból a társadalomból, amely a fogyasztói világa előtti történelmét egyetlen zsákba kötözve dobta a Dunába. Maga a kádári hatalom is közömbösséget és egyenrangúságot tettetett. A nyílt antiszemitizmust elfogadhatatlannak tekintette, de magáévá tette az 1967-es és az 1973-as háborúkban a szovjet tömb anticionista magatartását. A Kádár-rendszer sohasem rendezett antiszemita tisztogatást, mint például Gomulka Lengyelországában tették. Nem tagadta meg a zsidóktól az Izraelbe való fölmenetel, az alija lehetőségét, ellentétben a Szovjetunióval. De nem is „árusította ki” a magyarországi zsidókat, miként azt Ceausescu rendszere tette. A kelet-közép-európai holocaust és a lengyel, a román kivándorlások után a magyar zsidó diaszpóra maradt az egyetlen önmagát fenntartó, önálló diaszpóra. Másutt már csak a kövek és az emlékművek, a papírtekercsek és könyvek maradtak. A lengyel és a román civilizációk is zsidó civilizációk egyben, de egyre kevésbé az élet, és egyre inkább a történelmi hagyomány értelmében. A magyar civilizáció történetileg teljesen megfertőződött a zsidó civilizációval, és megfordítva a zsidó civilizációnak különleges változata a magyartól átitatott zsidó civilizáció. A magyar társadalom civizációsan zsidó társadalom is. Valamennyien zsidók (is) vagyunk. Nyelvünk, szokásaink, értékeink, kulturális környezetünk, történelmünk nemcsak magyar, hanem zsidó történelem is. A legvadabb „törzsökös magyar” is Szép Ernő és Molnár Ferenc, Szerb Antal és Kertész Imre nyelvén beszél, a „zsidó Budapest” utcáin sétál, Lajta Béla vagy Sós Aladár házai közt. Sokszor leírták, hogy az atombomba előállítói egymás közt magyarra váltottak: nem tudom, hogy dicsőségünk-e, hiszen zsidó származásuk miatt menekültek az Egyesült Államokba. Zsidók voltak, akik magyarul (is) tudták a fizikát és a matematikát. A magyar civilizáció ré