Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 7. szám - -RÓL, -RŐL - Almási Miklós: Háló és óra - Lengyel László: Pártházból palotába
kék állnak, ami megfordította a függelmi viszonyokat: próbálj meg nemet mondani a Postabanknak (OTP-nek, MOL-nak, médiának), kihúzod a gyufát, mert nem lesz, aki finanszírozzon akár egy választást, akár egy nagyobb bakit, illetve ott tesznek keresztbe neked, ahol még csak nem is álmodod, mert a hálózat erősebb. (Egyszer csak azt látod, hogy egy fontos tárgyaláson ugyan te vagy a díszvendég, de a képernyőn épp elmélyülten turkálod az orrod. A média bosszúja...) Ez nem volt korábban. Akkor még haverkodás volt, ma pénz pénzt szerez alapon működik a rendszer, a network szorosan zár. Lengyel úra a Budapest Bank- és a OTP-ügyről, amibe Bokros először roppant bele: „a banki kérdéseken véreznek el a pénzügyminiszterek. Beletört Békési bicskája, majd Bokrosé, akinek vissza kellett vonulnia minden fronton, s 1998 márciusában a Postabank legújabb, 20 milliárdos állami mentőcsomagja ügyében Medgyessy Péternek sikerült elveszítenie két éven át jól őrzött arcát... Feltevésem szerint ugyanakkor nincs összefüggő érdekháló a bankok, a szakszervezeti vezetők és a szocialista-szabaddemokrata politikusok meghatározó csoportjai között. Alkalmi koalíciók ezek, melyek 1995-ben többek között azért is álltak össze, mert Bokros Lajosnak sikerült valamennyiüket megsértenie.” Igen ám, de összeálltak. S figyeljünk, Lengyel nemcsak a pénzt említi, az alkalmi koalíció jóval tágasabb: politika, média, szakszervezet, pártok és bankok fűződnek a hálózatra - igaz, most csak erre az egy fordulóra. A következőben más lesz a felállás, de a csoportdinamika lényege akkor is az, hogy pénz, szimbolikus és társadalmi hatalom csoportjai kapcsolódnak rajta - és a politika (politikus) megnézheti magát, ha szembefordul vele. Nemcsak azért említem ezt a már poros példát, mert Lengyel zseniálisan deríti fel a hálózatszövés korszerűbb módját, hanem azért, mert az új kormányt ugyanez a háló próbálja majd csapdába ejteni. Legkésőbb 95-ben felállt a nyomást gyakorló csoportok rendje (ami már nem vadkeleti, hanem nyugati modellt követ!), ami olyan kőfal, amin tankkal se lehet áthajtani. Mert tőke, mobilizálható csoporthatalom, komplett médiasegédlet áll mögötte. És itt nem lehet állami parancsokat osztogatni, mert ez a network a tőke révén önfenntartó, a rendszer a tulajdonosi elvárásoknak engedelmeskedik, a hálózat pedig messze ér, ki tudja hol-kivel-menynyire (alkalomszerűen, rendszeresen?). Olyan privatizált világ, amelynek fonalszerkezetét még a nyolcvanas években kezdték szövögetni, húszéves tapasztalat áll mögötte, csak most már hightech görgőkön pörög. Na és a multik. Lengyel hívta fel a figyelmet arra is, hogy e nagy slendriánságban és korrupcióban majd ők fognak rendet vágni. Hát így is lett, meg nem is. Egyfelől a multik egy darabig azt csinálták, amit San Franciscótól Limáig mindenütt, azaz a saját stratégiáik szerint játszottak, aztán egy részük szép lassan hozzásimult a magyar trehánysághoz. De mégis: ők oldották meg 1tt a magyar struktúraváltást. A gazdaság modernizálását és egyben meghatározó társadalmi-politikai szerepét: „A magyar szerkezeti válságot többé-kevésbé a privatizáció és a beáramló külföldi tőke oldotta meg. A kormányzati elképzeléseket megkerülve, sokszor annak ellenében a multinacionális vállalatok létrehozták saját gazdaságpolitikájukat és átszerkesztették a magyar ágazatokat.” De ez a játéktér maradt a most felállt kormánynak is. Lehet rajta bütykölni, de átszabni alig: a pálya az övék. Azaz a sokszorosan átszövődő hálózaté, amibe így vagy úgy a multik egy része is betagozódott. Ez a hálózat nemcsak, sőt nem is elsősorban a korrupcióról szól, hanem a gazdaság és politika új viszonyáról. Horn még improvizálhatott a kamerák előtt, üzenhetett az újságban, aztán figyelte, mi történik. Orbánnak pár mondat után visszaüzent a tőzsde, össze kellett hívni a gazdaság fejeseit, hogy nyugi-nyugi, minden rendben van. A