Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 11. szám - REGÉNYRÉSZLET - Heller Ágnes: Elhúzódó búcsú - Részlet Kőbányai János: Bicikliző majom című interjúregényéből
Heller Ágnes Elhúzódó búcsú Részlet Kőbányai János Bicikliző majom című interjúregényéből* Azt hittük, a korcsulai aláírásunk után nagy represszió következik - értünk jön a rendőrség, őrizetbe vesznek. A rendőrség korábban is, későbben is jött, de épp akkor nem. Néhány laza spiclit küldtek a nyakunkra. A Szociológiai Intézetbe épített téglákat már korábban azonosítani tudtam. A besúgó a kérdéseiről ismerszik meg. Néhányuk később bevallotta Hegedűs Andrásnak, hogy ki is , így utólag venfikálódtak a megérzéseim. Keresztkérdéseket tettek fel: „Miért írtad ezt? Mit gondolsz erről? Nem kellene-e most általános tiltakozást szervezni, és mindenkivel aláíratni?” Jött valaki, akinek addig a képét sem láttam, hogy csináljunk egy aláírási akciót. „Úristen, de írnám ezt, ez is egy agent provocateur.” Írtam egy cikket az Eatharlylevelezésről. Ő volt az a pilóta, aki a go ahead jelzést adta, hogy ledobhassák Hirosimára az atombombát. Levelezett Günther Anders osztrák filozófussal, Hannah Arendt első férjével. A levelezést németül is kiadták, erről írtam cikket valamelyik lapnak. Többek között a folyamatról, hogy valakinek lelkiismeretfurdalása támad az általa elkövetett bűn miatt, s amikor ezt nyilvánosságra akarja hozni, elmegyógyintézetbe zárják. Az írás megjelenése másnapján valaki odajött hozzám a Szociológiai Intézetben: „Amikor azt írod, hogy Amerikában valakit 71 elmegyógyintézetbe zártak, mert kimondta az igazságot, nem inkább a Szovjetunióra gondoltál, ahol szintén elmegyógyintézetbe zárják az embereket, ha kellemetlen mondandójuk támad a rendszerrel szemben?” „Mondd, miért kérdezed ezt tőlem?” Reszketni kezdett, elsápadt, kiverte a veríték. A válasz megvolt. Egyébként richtig ezért írtam. A Rákosi-időkben a spiclikultúra virágzott - elmentek a párttitkárhoz, és mindent jelentettek, ami eltért a hivatalos vonaltól. Megmondták, ha valakinek nem tetszettek a szovjet filmek. A spicliség nyílt foglalkozás volt, nem rejtegették - a jó kommunista egyenesen meggyőződésből kémkedik: feljelenti embertársait, mert azzal a világforradalom ügyét sietteti. 56 után a helyzet megváltozott. Elmúltak a régi szép idők, „mikor besúgni érdem volt”. A nyit spiclikkel nem állt szóba senki, ezért olyanokat küldtek, akiket megvesztegettek, valamivel megfogták őket, és megfenyegették, hogy amennyiben nem jelentenek, ez és ez lesz a következménye. Mondjuk, egy gimnáziumi tanárnak viszonya volt egy 14 éves kislánnyal. „Fajtalankodásért 15 évet kaphatna. Vagy jelent.” Az utóbbit választotta. Valaki elfogadott vagy beváltott illegálisan 150 dollárt - ez már valutabűncselekmény... „Kell érte két év és elbocsátás az állásából?” Egyre többször tettek föl provokatív kérdéseket, az ember kezdett neurotikussá válni. Soha nem érezhette magát biztonságban, nem tudhatta, nincsenek-e a környezetében besúgók. El kellett dönteni, hogy nem gondolok erre, mert ha nem bízhatom az emberekben, akár fel is akaszthatom magam. Szép az elhatározás, de más a valóság. Abban az időben már szárnyra kapott a hír, ír rólunk a világsajtó. De utcára tehetnek, az nem kérdéses. Egy vigyázatlan megjegyzés tétje gyakran a rendőri felügyelet lett. A lakásban kellett maradni, nem érintkezhetett az ember senkivel. Horváth Zoltán kritikus kijelentést tett egy társaságban a szociáldemok- Megjelenik az év végén a Múlt és Jövő Könyvkiadónál.