Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 7. szám - NOVELLA - Gyurkovics Tamás: Nyál
A férfi fújta a füstöt, ha négy vagy öt szálat szív egy este, másnap nem fáj majd a feje, kiszámolta, az pedig, hogy az első cigaretta kitartott a Rókus-templomig, jó jel volt, ebben a napszakban szeretett errefelé cigarettázni. Lejjebb ment az újságosbódéig, ott megállt, mintha csak a lámpára várna, hogy átmehessen a zebrán, de egy-két zöldet mindig elengedett. Elnézett az Erzsébet híd irányába, a Gellérthegy fölötti égre, ahol ilyenkor, úgy érzem, ebben a napszakban (ha esett, ha fújt) vöröses felhők vesztegeltek méltóságteljesen, hogy az ember egyszeriben vágyakozni kezdett a walkmanje után, valami jó kis nagyvárosi zenére, Trio Stendhal mondjuk, pedig a fülhallgatótól mindig beizzadt a füle, viszketett. „Biztos az augusztus huszaddá tűzijátékkor marad egy-két elkóborolt színezőanyag-molekula a levegőrészecskék között, és ilyenkor, az utolsó délutáni fénynél, az egész napos kipufogógáz-mérgezés kioldja őket az égre.” A férfi tudta, hogy nyálas kis semmiség, amit gondolt, de azért tetszett neki és igyekezett jól megjegyezni, és nem azért, hogy megírja valahol, hanem hogy egyszer egy lánynak, mintegy rögtönözve, mint aki akkor és ott találja ki, előadhassa. A lányok szerették az efféle észrevételeket, különösen a férfi modorában, kicsit zavarban, maga elé mozogva szinte. A lányok, mondom, szerették ezt, mert a nemes és némiképp feminin lélek jeleként értelmezték, ami megnyugtatta őket, talán nem is oktalanul. Gyerekkorom óta szerettem a kempingezést, azt a sajátos fitinget, aminek egyáltalán nem a természetközelséghez volt köze, ahogy a túrazoknis középkorúak szokták áhítattal mesélni a tévé vasárnap délelőtti magazinműsorában, hanem valami máshoz, a kemping kora esti zsongásához, ahhoz, hogy ilyenkor - még a tejfölszínű hollandokkal is - olyan lesz a sátorok közti tér, mint valami mediterrán városka főutcája, ahol durva faasztalok mellett könnyű asztali borokat isznak a vének és robogón érkező fiatalok gyülekeznek, csillogó hajú ragazzók és buja aja- 96 kú ragazzák, hogy párt találjanak és csókolózzanak. A testünk barna volt a naptól és ruganyos a biciklizéstől, az úszástól meg a fiatalságtól. Mackóruhát vettünk, még benne volt anyám mosószerénekvagy anyámnak magának?) az illata, az a jó otthoni szag, amibe mindig olyan odaadóan szippantottam bele, ha néha hazamentem és kinyitottam a szekrényemet, ahol gondosan szortírozott pulóverek és ingek vártak. Szerettem, mindig is szerettem a pamutot, ezt a „bújós” anyagot, ezért csámborognak összeölelkezve, szinte szerelmesen a kemping lakói, bújnak a pamuthoz, az otthoni szaghoz. Este, amikor a németek már berúgtak a rossz alföldi bortól, lementünk a stégre, ki a szélére, fekete márvány a tó, világvégi láblóbálás, olykor csillagok vízháti remegése, ahogy egy kisgyerek izgul a farsangi bálon, „át fogom ölelni a derekát, lassúzni fogunk, a többiek hülyék, kovbojozzanak csak, átölelem”. Átöleltem én is a Mártáét, de a csillagok még mindig izgatottan és tétován remegtek, hirtelen nagyon magányosak lettünk, elnémult a Balaton-parti Kossuth vagy esetleg Rákóczi utca őssi zajongása, az önelégült számháború, forintösszegek átváltása márkára, csönd lett és nyugalom, egy buborék közöttünk, mondom: magány, az egyetlen állapot, amelyikben észreveszi az ember, hogy boldog-e vagy sem. „Ez tehát a megtalált kedves - rágicsáltam magamban -, társbérlő a magányban.” És Mártára gondoltam, hirtelen csak őrá, minden porcikámmal, pedig ott ült mellettem. Átöleltem, magamhoz húztam a mackófelsője pamutját, az otthon szagát, ami nem az én otthonom volt, hanem a Mártáé, mégis lakájosnak éreztem, összevegyíthetőnek az enyémmel, amiből valami új, még otthonosabb illat válna ki, a mienk, a mi otthonunké. És nem mondtam ki ezt se, mert tudtam, mennyire akarja. Hülyén éreztem magam, hogy egy szó egyre csak ki akart buggyanni a számon, én meg bokákoltam, hogy visszanyerjem. „Szűzi”: ez volt a nyelvem hegyén, olyan szűzi szerelem volt, amit most éreztem.