Mozgó Világ, 1999. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - DEMORATÁK ÁRULÁSA - Standeisky Éva: Hivatás és pártpolitika - Kommunista értelmiségi magatartásformák
Standeisky Éva Hivatás és pártpolitika Kommunista értelmiségi magatartásformák „Századunk valóban úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada. Egyik legnagyobb titulusa lesz ez az emberiség erkölcstörténetében” - írta 1927-ben, hetvenegy évvel ezelőtt Julien Benda (Az írástudók árulása. Babits Mihály tanulmányával, Rónai Mihály András fordításában és bevezetőjével. Budapest, 1945, Anonymus, 100. o.) A profetikus gondolkodó a politikai - faji, vallási, osztály- és nemzeti - szenvedélyek közül az utóbbit látta legveszélyesebbnek, mivel ez egyesíti magában a többi lényegét. Szerinte a nemzeti szenvedélytől vezetett ember nem csupán elkülönülésre törekszik, s magát a 106 többieknél különbnek, másnak akarja láttatni, hanem a szocialista eszméknek elkötelezettekhez hasonlóan anyagi javak szerzésére is vágyik. A művészek, a tudósok, a szellem emberei ahelyett, hogy hivatásuknak megfelelően az egyetemesre, az örök értékekre figyelnének, alávetetik magukat a fentebbi partikularitásoknak, s a politikai reáliákhoz kötődnek. Az esztétikum és az erkölcs a politikai eszmék szolgálójává degradálódik. Az írástudó „arra büszke - írja 1928-ban Benda könyvéről írott esszéjében Babits Mihály hogy »egynek érzi magát csoportjával« - nemzetével, fajával vagy a proletáriátussal »annak érdekeit mindenek fölé helyezi«, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e. Ha nincs, annál rosszabb az igazságra nézve.” (I. m. 41. o.) Ebben az írásban a Benda által felsorolt politikai szenvedélyek közül az osztályszenvedélyről lesz szó. Azokról az értelmiségiekről, akik a kommunista pártban véltek közösségre és eszmei útmutatásra találni. Egy hagyatékból nemrég előkerültek olyan 1945-1946-ban keletkezett iratok (vitaülés-jegyzőkönyvek, feljegyzések belső pártállásfoglalások), melyekből rekonstruálhatók azok a kommunista párton belüli nézetkülönbségek, amelyek a szigorúan hierarchizált és ellenőrzött kommunista sajtóba nem szűrődtek át, az emlékezet pedig elfojtotta, eltorzította vagy elszürkítette őket. Ezekből a forrásokból megtudható, hogy a baloldali, nonfiguratív művészek hogyan kerültek szembe a kommunista értelmiségpolitika művelt, az esztétikum iránt fogékony kidolgozóival, mindenekelőtt Horváth Mártonnal és Lukács Györggyel. A sokk Alig pár hónappal Budapest ostroma után a fővárosban absztrakt műveket bemutató tárlatok nyíltak. A kiállító művészek baloldalinak vallották magukat, zömmel tagjai voltak a Magyar Kommunista Pártnak, néhányan közülük már az illegálisnak is. 1945 tavaszán Horváth Márton, a modern képzőművészetben és irodalomban tájékozott pártvezető a kiállítások tanulságainak megbeszélésére szervezett belső vitán megbírálta, kioktatta és eszmei eltévelyedéssel vádolta meg őket. A művészek elképedve fogadták az igaztalannak érzett pártkritikát. Megrökönyödésük indokolt volt. A Horthy-rendszerben elsősorban nem politikai nézeteik, hanem produkcióik, alkotásaik avantgárd jellege miatt kerültek a mellőzöttek közé. Az akkori hivatalos művészetpolitika ellenérzéseit meg tudták maguknak magyarázni, a Horváth Mór-