Mozgó Világ, 2000. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 5. szám - FÉLIDŐ - Lengyel László: Szirom borzong a fán, lehull
aláírtak, de akik aláírták, nem tudták, hogy mit írnak alá.... A balul sikerült médiaszereplés az Új Ember végét jelentette. Vele bukott két társa, akik közül az egyik fizikailag él, csak politikailag halt meg, míg a másik testileg sem élte túl a bukást. Politikai örökségéért éppen e sorok írásakor féljük meglehetős érdektelenséggel kísért marakodás a pártok között. Mindenki veszített. Az államtitkárok már nem államtitkárok. Az érintett képviselők non personná váltak. Pikó eltűnt a képernyőről. A Lockheed egy időre le kell hogy mondjon a magyar álomról. Magyarországi képviselője unokáinak mutogathatja magát a Népszava egykori címlapfotóján, mely pezsgőtől pezsgő arcú kormányférfiak és kormánynők társaságában ábrázolja. Sic transit gloria mundi, mondaná magában, ha tudna latinul. A Lockheed-botrány egyik olvasata az, hogy a korábban tökéletesen működő kormánypárti propagandagépezet megzavarodott, s a választási győzelem óta 20 először (s mint kiderült, nem utoljára) csődöt mondott. Nyugtalanítóbb olvasat is lehetséges azonban. A színlelésben, hamis látszatkeltésben felettébb járatos profiktól az is kitelhetett, hogy amit a magyar nézők láttak, szenátorostól, Pikostól, levelestől, az mind csak porhintés volt. Az európai futball szabályaiban felettébb járatos politikusok jól ismerik a lesre futtatást, mely ez esetben a botrány igazi titka. Nehéz, bár éppen nem lehetetlen feltételezni, hogy a vezető kormánypártok parlamenti frakcióiban annyi ostoba ember ücsörögjön, amennyit a levél aláíróinak száma mutat. Azt is nehéz elképzelni, hogy miközben az ország hadban áll, a hadat viselő szövetség vezető hatalmának vezető tisztségviselőit zaklatják Csörgheő Csuli utódai. De ha már elhatároztatott az akció, végképp érthetetlen, hogy miként juthatott napvilágra a levél, s onnan a liberális nemzetáruló sajtó zászlóshajójának címlapjára. Láttunk egy előadást, de nem láttuk a másikat, amely az előadás idején egy másik színpadon játszódott. Csak találgathatjuk e másik előadás főszereplőit, és azt sem tudjuk, ott kik statisztáltak, kik búgtak-brekegtek a kórusban. Minden megtörtént, és semmi sem történt a botrány után, s talán ez a történet lényege. Ha majd a századforduló magyar politikatörténetéről elkészül egyszer a Best of Fidesz címet magán hordozó CD, nem lehet kérdéses, hogy a Lockheed-botrány rajta lesz. Ha kommunikációs kudarc volt, akkor azért, ha kommunikációs siker volt, akkor azért. Csak azt nem fogjuk megtudni, hogy melyik. És ez az egészben a legrosszabb. Lengyel László Szirom borzong a fán, lehull Belépett a terembe az újságírók elé. Vonásai komorak, rendezettek. Tagoltan és nyugodtan szólt. Megfogalmazása és fellépése hibátlan. Bejelentette, hogy dokumentumok alapján bizonyítható, az előző kormány idején titkos és törvénysértő eszközökkel adatokat gyűjtöttek ellenzéki politikusokról. A miniszterelnök szavait megrendülés fogadta. A képernyő előtt ülő milliók számára nem lehetett kétséges, hogy ez a hír - ha igaz - a korábbi kormányt, a jelenlegi ellenzéket erkölcsileg és politikailag megsemmisíti. Ha igaz. De miért ne lehetne igaz? Valljuk meg, hogy még a Horn-kormány miniszterei is elbizonytalanodtak. Vajon nélkülük, tudtuk és beleegyezésük nélkül.